Hogyan öröklődik tovább a hallgatás? Mi marad meg egy háborúból a családi asztalnál? És mikor válik a gondoskodás láthatatlan teherré? A Susuka pincéjében nem egy klasszikus kiállítást fogadhat be a nagyérdemű. Nincsenek didaktikus magyarázó táblák, nincs egyetlen „helyes” olvasata annak, amit látunk. A PHOnó nem tárgyakat akar felmutatni, hanem történeteket hoz felszínre, olyanokat, amelyeket sokáig talán nem volt szokás elmondani. 

A PHOnó kiindulópontja eredetileg a vietnami nőnap volt, de a fókusz gyorsan a női felmenők történeteire és az örökölt tapasztalatokra helyeződött át. Pham Ha My szerint a vietnami kultúráról keveset tudnak a magyarok. „Sokan a gasztronómián keresztül találkoznak vele először, de ez csak egy fontos része” – mondja. A kiállítás épp azt szeretné megmutatni, mi lehet a pho és a kifőzdék sztereotip világa mögött: családi struktúrák, kimondatlan szabályok, örökölt szerepek.

Az egyik visszatérő motívum, amelyet az alkotók felhoznak, a „családmenedzser” alakja. Lê Virág Mai-Lan beszél arról, hogy vietnami családokban gyakran a legidősebb gyerek – sokszor észrevétlenül – válik információs és döntési központtá: „Az apukám például nem a húgomat hívja fel, hogy hogy van, hanem engem, és rajtam keresztül kérdez. Nem azért, mert közelebb áll hozzám, mint a húgomhoz, hanem mert azt gondolja, hogy én vagyok a legidősebb, nekem kell mindent tudnom.” Virág arról is beszélt, hogy volt egyszer egy tudatos döntése, amikor egy időre „szünetet kért” ebből a pozícióból túlterheltség miatt.

Az alkotók az egyik közösen megtapasztalt traumaként azt azonosították, ahogy a vietnami háború utáni időszak tapasztalatai belesimulnak a mindennapok emlékeibe. Lưu Lan Liliána egy olyan családi történetet idéz fel, amely nem a frontvonalról szól, hanem a túlélés hétköznapi tereiről: apja gyermekkorában öten éltek egy mindössze 16 négyzetméteres állami lakásban Hanoiban, amit a háborúban szolgáló tiszti családoknak utaltak ki. Az élelmiszerhiány miatt disznót és tyúkot tartottak az erkélyen, az egész lakótelepre egyetlen vécé jutott, és egyetlen televízió, ami köré esténként az egész közösség összegyűlt. Ezek a részletek nem kivételesek voltak, hanem egy korszak kollektív tapasztalatát jelentették. „Amikor ezt mesélte az apám, mosolygott” – mondja Lili. De ez a történet sem egyéni traumaként jelenik meg, hanem kollektív tapasztalatként: „minden családban volt egy ilyen, vagy hasonló élmény”. 

Nguyen Huong Rózsa személyes története más irányból kapcsolódik a kiállításhoz. Édesapja halála után hosszú időre megszakadt a kapcsolata vietnami identitásával. „Volt egy lehasításos időszak” – mondja. Az apai ág eltűnésével egy egész kulturális közeg szakadt ki az életéből. A PHOnó projekt számára gyógyító folyamat lett: húsz év után újra kapcsolatba került féltestvéreivel, és rajtuk keresztül egy elveszettnek hitt világgal. 

Az alkotóktól az identitás mibenlétét firtató kérdésre előkerül a vietnami imaasztal, ami szinte minden családban megtalálható, ezen keresztül az ősök képei jelennek meg, és körülötte rítusok ismétlődnek közelebbről meg nem határozott szabályok szerint, rítusok, melyekbe sokszor babonák is keverednek: „nem szabad a pálcikát a rizsbe szúrni, nem szabad összeütni a pálcikát” – mondja Virág. 

Ezek nem tanított tudásként jelennek meg, hanem szinte „testben hordozott hagyományként”. „Nem magyarázzák el, csak rád szólnak” – hangzik el a beszélgetésben többször is. A miért gyakran elvész, a gesztus megmarad. A PHOnó nem akar egzotizálni, nem hasonlítgatja a „magyart” a „vietnamihoz”. Inkább azt a köztes identitást mutatja meg, amely egyszerre hordozza mindkettőt – és egyiknek sem tiszta lenyomata.

Ahogy azt Rózsa megfogalmazza: „ez nem egy összehasonlítás. Ez az, amik mi vagyunk.”

PHOnó – a vietnámi női örökség fonalán
A kiállítás megtekinthető 2026. február 5-ig a Susukában
(VIII. kerület, Nagy Fuvaros utca 12.)

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf