De most.
És tényleg, nem csak a hit miatt. Pusztán a napfény, a Föld forgása és a dőlésszög miatt a melegség átjár a csontunkig, az izmok kieresztenek, a test elhiszi, hogy tényleg kikötöttünk, és a következő útra kelésig most lehet élni, mert most nem kell semmit elérni, kényelmesen szemlélődhetünk az úgynevezett természetben, ahova végeredményben tartozunk, és ezt ilyenkor értjük meg. Mert a víz: ellenséges. Ebből a sós vízből inni sem lehet, és folyton ellenünk dolgozik. Nem folyton. Egyszer majd kikötünk, bátorítjuk egymást, enélkül el sem érnénk a partot.
A parton arra sem gondolunk, hogy egyszer majd újra el kell indulni – talán most nem is kell, ez már így marad, örök jutalomként annyi év küszködéseiért. Senki nem mondhatja, hogy nem érdemeljük meg ezt a napozást, szórakozott olvasást a lombok alatt, egyáltalán, azt, hogy nem függünk az időtől, a „nemsokára majd” és a „mindjárt vége lesz” kényszerétől.
Nem hányjuk a kereszteket, és nem próbáljuk aktiválni szánalmasan gyér ismereteinket a buddhizmusról, nem fordulunk kicsit fanyalogva, de utolsó szalmaszálként a pszichoterápia felé.
A parton semmi szükség ezekre.
Néha még szerelembe is esünk, és eszünkbe sem jut, hogy vége lesz.
Tudunk még szerelmesek lenni! Az élet nekünk örök itt a parton, és nem gondolunk rég elhalt filozófusokra, akik azt mondják, hogy haláltudat nélkül csak egzisztálgatunk, mert azzá kell válnunk, akik még nem vagyunk.
Baromság.
Nincs beteljesült, be nem teljesült élet, csak ez a boldog lubickolás a pillanatban.
Idővel aztán valaki mégis belerondít a boldogságunkba: meglesz még ennek a böjtje. Elfeledkezünk a megpróbáltatásokról, és az élet mindjárt állít elénk egyet, nem lehet így élni, gondolni kell a jövőre. Felkészíteni a csónakokat, hogy ha kell, indulni tudjunk, ápolni a fát, meg amit ilyenkor csinálni szoktunk. Utáljuk ezeket az alakokat, de idővel elhisszük, hogy igazuk van.
Nem vagyunk már gyerekek.
Elmúlik a tavasz, a nyár, és akkor mit eszünk?
Kire számíthatunk majd a bajban, ami egyszer úgyis bekövetkezik, és nem azért, mert gondolunk rá, nem vagyunk spiritiszták, csak két lábbal állunk a földön. Ki kell nyerni a földből, amit ki lehet. Ez nem a paradicsom.
A szerelem jó, a házasság jobb. Ki fog majd mellettünk vállvetve tempózni?
Mégiscsak azt kell megszeretni, hogy minden elmúlik, így kezdődik a felnőttkor, és ott lesz vége, hogy már nem szeretünk, de nem is gyűlölünk, nem várunk, nem csalódunk, a viharban is kényelmesen hajtunk, inkább csak visz minket a hajó.
Nem arról van szó, hogy visszaadjuk a testünket a földnek, nem kell lírizálni: nem adunk semmit senkinek, állapotból állapotba váltunk, ama végső állomásig, ami végeredményben a folytatás: nem a sírunkból kihajtó virág, csak az atomok átrendeződése.
Hátrahagyjuk terhes asszonyainkat, megcsókoljuk domborodó hasukat, és nem akarunk arra gondolni, hogy az életnek nincs misztériuma, mert minden józan számvetés ellenére most még nem adjuk fel, hogy egyszer, nem jutalomként, pusztán kegyelemből, nem kell többé útra kelni, és ha nem mi, akkor az utánunk következők bizonyos dolgokat jobban fognak csinálni.
Mert a reménység tart életben, hogy útjaink után egy új világba érkezünk vissza, ha nem is az örök májusba, nem a fényes, forró nyárba, de oda, ahol úgy összekapaszkodnak az évszakok, hogy szinte észre sem vesszük az átmenetet, és nem kell „összeszedni magunkat”, mert nem a nehézség talál ránk, hanem mi a nehézségeinkre, amit fényes, forró szívvel, győzelmesen küzdünk le, természetes részeként ennek az új életnek.
Erre gondolunk, amikor hajóinkat nekitaszítjuk a víznek, most már hányadszorra, és elernyedt tagjaink nekifeszülnek újra az öreg világmindenségnek.
Schillinger Gyöngyvér
Fotó: unsplash
