Ha egy VIII. kerületi lakost bármi jobban érdekelhetne, az a Pál utcai fiúk (hely)története. Erre kínál lehetőséget a Sétaműhely, melynek révén végigjárhatjuk a regény egykori színhelyeit. Amit többnyire, úgymond, látásból ismerünk, sőt, egy-egy történelmi esemény is felvillanhat előttünk, de ezek az apró, szép és szó szerint regényes részletek kevésbé.
Noha a kerület több pontján éltem már és élek is, magamat is fejbe vághattam a felismeréssel, mennyire nem ismerem a helyeket és sztorikat. Kenjük-vágjuk Nemecsekék és a vörösingesek történetét, de az élet nem áll meg egy kalandregénynél, még ha magyar is, ráadásul Brazíliától Mongóliáig máig osztatlan világsiker.
Talán Molnár Ferenc keresett belőle a legkevesebbet, mert
még lábon eladta egyszer s mindenkorra a jogokat ezer koronáért.
Azért ne sajnáljuk az írót, apja, Neumann Mór orvos volt, aki a körúton is épített már magának egy bérpalotát. Őt tekintjük az első üzemorvosnak Magyarországon, erős szociális érzékkel rendelkezett. Egyébként valóban jól keresett, de megdolgozott érte, például a kolerajárvány idején rengeteg embert megmentett. Magát Molnárt aztán a New York-i Broadway-n is ünnepelték.
A mi bő kétórás sétánk talán kevésbé volt bonyolult, mint az ő élete, de mi is a Kálvin téri református templom elől indultunk, majd a Lónyay utcai Református Gimnáziumban végeztünk. Nem fogjuk lelőni a poént, és így elvenni Emőd Terézia és mások munkáját, akik elvezetnek bennünket a grundig is. A lényeg, hogy nemcsak a Pál utcai fiúkról és másokról tudunk meg sok mindent, és újat is, hanem valóságos hely-, iskola- és sporttörténet is ez.
A focimániában dagonyázó drukkernek is nyugodtan ajánlhatom a sétát, mert a Szentkirályi utcában tudtam meg, hogy magyarul először rugdalónak hívták ezt a (khmm) nemes sportot. Ezerszer elmentem a ma egyetemként funkcionáló épület elől, hová tehát tornázni jártak a fiúk, melynek homlokzatán ott a felirat: „Sport és Kulturcsarnok.” Még a magyar nemzeti olimpiai mozgalom is innen indult el.
De eddigre a sportba már amúgy is belelendültünk: a Nemzeti Múzeum játszóterén golyózhattak a merészebbek – ez kiválóan ment a legfiatalabb lányoknak –, ahol tehát a híres „Einstand”-jelenet játszódott le, aminek amúgy a Práter utcában állítottak szobrot (és
ahol a két vörösinges alakját olykor meg is szégyenítik,
gondolom, a Boka-csapat rajongói és a Nemecseknek igazságot szolgáltatni akarók). Az is kiderült, hogy métázni meg az egykori Esterházy-utcában, a mai Pollack Mihály téren volt szokás.
Innen csak egy ugrás a Horánszky utca, szégyenemre azt sem tudtam, hogy a mai Vörösmarty Gimnáziumban folytatták ún. reál tanulmányaikat a vörösingesek – hogy a névnek van-e köze a neves költőhöz (és jogászhoz),
azt nem árulom el, kérdezzék meg a legközelebbi túrán.
Ahogyan azt is, miben volt más a klasszikus humán gimnázium a reáltól, vagy hogy a 19. század végén milyen lehetőségeik voltak a tanulásra a lányoknak.
Ha már iskola és diákok: a mintegy húsztagú csapatunkban feltűnően sok volt a fiatal lány (fiú meg egy sem), ha jól számoltam, vagy hatan-heten. Ez annyira feltűnt, hogy mikrofonvégre kaptam a tízéves Pap Szimonettát. Mint kiderült, a szüleivel érkezett, az anyukája választotta a programot. (Egy verőfényes októberi szombat délutánon ez fölöttébb jó ötletnek is tűnik, ahogyan a Sétaműhely többi kínálata is, lévén a spektrum igen széles – mondom én.)
Szimonetta ugyan nem olvasta, sem nem látta még a Pál utcai fiúkat, ezt talán később is tanulják. A XVII. kerületi Zrínyi Miklós Általános Iskola tanulója egyébként, így aztán a megtekintett belvárosi iskolákat igen szépnek tartja, de a golyós játék is tetszett neki. Attól, hogy fiúk szerepelnek a könyvben, őt már csak azért is érdekli a történet, mert szeret focizni a fiúkkal is, az iskolában, de akár magában is szeret rugdosni a téren.
Innentől érthető is, hogy ez a történet miért is vonzhat be akár egy tízéves diáklányt. Ám hogy ez miért lehet akár egy rendkívüli szülinap ajándék, azt nem mástól, mint Kovács Róberttől tudtam meg, akit kapucnija ellenére felismertem,
hisz a 90-es évekbeli egyik legnépszerűbb ifjúsági műsor, a Kölyökidő műsorvezető-sztárja volt.
Egy ország szerette meg A világ legrosszabb gyereke című film főszereplőjeként, újabban pedig a Görbe Tükör Színi Társulat vezetője – az előadások zöme gyerek- és ifjúsági előadás –, és ugyan Csömörön lakik, de a VIII. kerülethez annyiban is kötődik, hogy a színészetet a Gutenberg téren tanulta a Vasas Művházban Gór Nagy Mária színi iskolájában.
Mint elmondta, hogy számára ez lehetne a Kölyökidő 2.0 is, visszatérés az örök gyerekkorba, de most az édesapjával jött, így kettesben is lehetnek újra, és egyfajta pótajándék ez apja szülinapjára – ha valaki nem sablonos ajándékot kíván adni valakinek, akinek valójában mindene megvan, így ilyen séta kiváló alkalom. Ő ugyan lakótelepen nőtt fel, de ugyanúgy lejártak focizni meg golyózni is, ha más szabályok szerint is. A regényt pedig az apja adta tovább neki, és szűk egy éve olvasta újra, mert a lánya nemrég, 11 évesen tanulta az általános iskolában.
Színészként olvasta fel gyerekeinek, tehát el is játszotta a szerepeket – így aztán nyolcéves fia is végighallgatta a felolvasást. A végén pedig Nemecsek halálán fel is háborodtak, mert a mai gyerekek erre lelkileg nincsenek felkészülve, a happy endet várják. A kisebb gyerekeket pedig nyilván érdeklik azok a történetek, amelyekben gyerekek szerepelnek, legyen az a Pál utcai fiúk vagy A két Lotti.
A színész-rendezővel tovább elemeztük a művet,
vajon ma lehet-e eszményképnek tartani egy olyan világot, ahol a fiúk folyton verik egymást, harcolnak…
Kovács Róbert szerint eszmeiségében a mű inkább túlmutat azon, hogy akkor védjük meg a grundot, vagy ahogyan a felnőttek meg a hazájukat védik. Ugyan benne van a hazafiasság is, de példaértékű az összetartás, a ragaszkodás, a becsületesség, az egymás iránti felelősség. Nem pusztán a vége torokszorító, hanem az is, ha felfigyelünk az egyes emberi értékekre, és ha a szülők is felismerik, mire taníthatók ezáltal a gyerekeik.
De vissza a sétához még pár lépés erejéig. A Pál és a Mária utca sarkán ugyanis sikerült beslisszolunk – hála sétavezetőnk éberségének – abba a házba, amely az egykori grund területén épült fel. Ma persze már aligha érezhetjük erősen a hely szellemét, nem pipázik a grund őre, nincsenek farakások, nem hallatszik a csatazaj, nem kapjuk az arcunkba a homokot. A falon egy rövid összeállítás emlékeztet az eseményekre – de inkább csak annyit tudunk, hogy inkább a hősök voltak valós alakok, semmint az események.
Vagy ki tudja.
Például sokkal később létezett egy magát a Nemecsek Ernő mintaadójának kiadó alak, aki pénzért osztogatta az autogramokat, míg csak le nem leplezték. De ez a túra nem lenyúlás, a fejenkénti 3-4000 Ft a kapott információkért és élményekért méltányosnak tűnik. A grundon álló ház bejáratnál valaki azért poénból kiírta a villanyosdobozra, hogy a „Füvészkert főkapcsolója”. Csak hogy vidámabban indulhassunk haza, semmint ahogy érkeztünk.
Nyitókép: Mile Máté
