Milyen jó, hogy közel lakunk, mondta mosolyogva. Fel sem tűnt neki, hogy én nem mondok gyakorlatilag semmit, csak hümmögök és közbeszúrok valami lényegtelent. Kiderült, hogy van egy közös ismerősünk. Ő is a közelben lakik. Egészen felvillanyozódott, csicsergett, bizalmaskodott, faggatott, hogy én milyen viszonyban is vagyok vele egész pontosan. Elütöttem valamivel a választ. Pár megállót mentünk együtt, előbb ő szállt le, aztán én.
Nem is tudom, mikor jöttem rá, hogy ugyanazt nem mondja el róla, amit én. Valami elejtett megjegyzést tett, hogy mindig ugyanakkor találkozik a pasijával már évek óta. Fura volt, hogy ez pont az a délután, amikor az enyém rendre eltűnik, foghegyről válaszol, vagy csak órákkal később ír, hív, üzen. Ez az ő délutánjuk, mondta lelkesen, miután rákérdeztem. Feljár hozzá, titkos az egész, szörnyű lenne, ha kitudódna, el ne mondjam.
A többire nem emlékszem pontosan, mert hirtelen rosszullét tört rám, csak arra tudtam gondolni, hogy vagy elájulok, vagy megfojtom ezt a nőt, aki még mindig csak beszél és beszél. Megcsapta az orromat a buszmegálló melletti falból áradó szag. Bámultam a menetrendoszlopra ragasztott matricákat, visszatépkedett hirdetéseket, a lekapart ragaszok maradékát. A busz mintha soha nem akart volna beállni, a sofőr kényelmesen szívta a cigarettáját, azt hittem, meg fogom ütni. Vagy a nőt vagy a sofőrt, mindegy melyiket.
Kavarogtak a fejemben a gondolatok, feljár hozzá, de mióta? És akkor velem mi van? Mit akar tőle? Mit akar tőlem? Rám gondol, amikor ezzel a nővel van, vagy rá gondol, amikor velem? Reméltem, hogy előbbi. Egyszerre akartam megölni és megölelni. Elképzeltem, hogy elmondom az egészet, hogy minden titkát kiadta az a másik, akiben ugyanúgy bízik, mint bennem, pedig lényegében bárkinek, akivel a buszmegállóban összefut, elcsacsog bármit.
Kerülni kezdtem a helyet. Nem akartam találkozni a nővel. Már messziről azt néztem, kik várnak a megállóban, és amikor megláttam, sarkon fordultam, tettem egy kis kitérőt, és megvártam a következő járatot. Nem mondtam senkinek semmit. Nem ütöttem, nem fojtottam meg egyiküket sem, csak falhoz vágtam a bögrét, amit tőle kaptam. Rákérdezett, mi lett vele. Kicsúszott a kezemből. Kár, mondta. Igen, tényleg kár, nem értette, miért vagyok annyira szomorú, elvégre csak egy bögre, lehet venni másikat. Hogyne lehetne.
Az álmatlanságra és magas vérnyomásra az orvos felírt valami nyugtatót, az két-három deci vörösborral kitartott reggelig, a nap meg úgyis eltelt munkával. Amikor velem volt, amikor a szemébe néztem vagy átöleltem, nem jutott eszembe a másik nő, ezért azt akartam, hogy minden nap lássam, azt az egy délutánt kivéve. Azt nem bírtam volna ki, hogy azt mondja, akkor nem ér rá.
Olvastam, hogy megszüntetik a buszvégállomást. Óriási megkönnyebbülést éreztem. A munkahelyemen láttam a hírt, azonnal nehezebben kezdtem lélegezni. Hazaértem, lerúgtam a cipőm, letettem a táskám, elvégeztem a rutinokat, mint kézmosás, ablaknyitás, pohár hideg víz, aztán kinéztem az erkélyről, és csak bámultam azt az épületet, aminek az alján ott volt az a gyűlölt buszmegálló.
Alig vártam, hogy este legyen, kicsit elcsendesedjen az utca, kikerestem a baltát a kamrából, amit még azért vettem, hogy legyen mivel karácsonyfát faragni, és leballagtam a megállóba. Tudtam, hogy nem a legjobb szerszám, de csak ez volt. Nekivertem a baltát az oszlopnak, iszonyú hangosan csengett, a fülem is belesajdult. Odaléptem a sofőrbódéhoz, és arra is lecsaptam, az már engedett. Újra odacsaptam, újra és újra, amíg ki nem értek a rendőrök. Garázdaság. Érti, hölgyem? Látszott a rendőrön, hogy ő biztosan nem érti, hiszen nem voltam belőve, berúgva, mégis ki akartam irtani a buszmegállót. Legalább nem emberölés, mondtam.
Teschauer Irma
Nyitókép: Karancsi-Albert Rudolf
