„Másfél éve figyelem a helyeket városszerte, amelyek ordítanak az ürességtől” – mondja a szobrász, képzőművész Dáriusz. Ebből a hiányérzetből aktív gerilla művészeti projekt nőtt ki, sorra jelentek meg festményei a város különböző pontjain. „Sok vakablak, üres kirakat és szoborfülke van, amelyek – mint egy keret – képet kívánnak” – mondja.
Melinda később csatlakozott hozzá. Már ismerte Dáriusz munkáit, és amikor szóba került a közös alkotás lehetősége, kapva kapott az alkalmon. Animációs rendezőként azzal szembesült, hogy alkotásai áram nélkül nem léteznek, ezért kezdte el keresni azokat a lehetőségeket, amelyekkel – a digitális térből kilépve – a munkái közvetlenebb módon érnek el az emberekhez. Első közös megmozdulásuk az év elején a Bródy Sándor utcában volt, ahol egy elhanyagolt elektromos kapcsolószekrény ajtaját festették le.
A projekt nem a lepusztult helyek kidekorálásáról szól, hanem arról, hogy „közfelületként” tekintsünk a város szövetére – mondják. Miközben a telefonjainkon keresztül végtelen vizuális inger ér bennünket, egyre kevesebb az alkalom, amikor a valóságban műalkotásokkal találkozunk. A festmények múzeumokba és galériákba kerülnek, ami sokak számára idegen közeg, vagy egész egyszerűen nem elérhető. Ezt a távolságot próbálják áthidalni a meglepetés erejével: elsősorban nem az számít, hogy mi van a képen, hanem hogy kizökkentsék a járókelőket a hétköznapi rutinból.
„Ezek a terek addig láthatatlanok, amíg bele nem szól valaki, ezerszer elmész egy hely mellett, és ha egyszer csak belekerül valami, ami színes, vicces, kifejez valamit, akkor az érzékeid felébrednek” – mondja Melinda.
Vannak olyan alkotások, amik méretre vágott farostlemezre készülnek műteremben, majd utólag illesztik a kiszemelt helyre, illetve van a kockázatosabb út, amikor a helyszínen készítik el a képeket.
Munkamódszerüket Dáriusz „fine bombingnak” nevezi. Ez a fine art, vagyis magas művészet keveredése a graffitivel, ahol a bombing azt jelenti, hogy elárasztani a várost egy jól felismerhető jellel. Ha nem is lepték el a várost, alkotásaik mindenképpen jól beazonosíthatóak. A színhasználaton és a motívumokon túl a technika az, ami igazán különlegessé teszi őket. A klasszikus street art-os módszerekkel ellentétben, a festékszórózás és plakátolás helyett itt konkrét festészet zajlik. Ebből adódóan a tempó is más, hiszen egy ilyen képet három-négy óra elkészíteni.
Mindig nappal dolgoznak, vállalva a kockázatot, hogy lefülelik őket, ugyanakkor ez lehetőséget ad arra is, hogy közben interakcióba lépjenek az arra járókkal. „Ha ecsettel dolgozol, tisztelik az emberek, jóindulattal viszonyulnak hozzá, ha festékszóróval, akkor nem” – mondja Melinda.
Tudatos művészekről van szó, vázlattal készülnek minden akcióra, de a helyszínen derül ki, hogy milyen lesz a végleges kép. „Ez street-impresszionizmus” – mondja Dáriusz.
Bár a maradandóság is szempont, de a játék része, hogy a képek változnak, átalakulnak vagy akár rövid időn belül eltűnhetnek. Hiába a sok igyekezet és izgalom, előfordul, hogy jön egy környékbéli lakó, aki megakadályozza a mű kihelyezését, vagy pár nap múlva magasnyomású mosóval távolítják el a közterület-fenntartók.
A legtöbb visszajelzés mégis pozitív, kiszemelt helyekből pedig nincs hiány. Szerintük a város nem csupán egy átjáró, hanem olyan közös tér, amit mi magunk is alakíthatunk. „A város a tiéd, hozzá lehet érni, a felület a tiéd. Ha újat varázsolsz bele, és rafinált vagy, akkor izgalmas helyzeteket lehet teremteni.”
Mezei Éva
Fotók: Huszár Boglárka
