Szeptember 12-én, 82 éves korában meghalt Kardos Sándor. Kardos 1944-ben született Budapesten, előbb az ELTE magyar–népművelés szakán végzett, majd 1973-ban szerzett operatőri diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A MAFILM segédoperatőre, később a Magyar Televízió operatőre és rendezője volt. Pályája során több mint harminc játékfilmet és száznál is több tévéfilmet, kisjátékfilmet fényképezett.

A magyar filmtörténet olyan meghatározó alkotásain dolgozott, mint Jeles András A kis Valentinója és Álombrigádja, Bereményi Géza A tanítványok és Eldorádó című filmje, Tímár Péter Egészséges erotikája, később pedig a Glamour vagy A Hídember. 2010-ben Kossuth-díjat kapott, 2022-ben a Nemzet Művészévé választották.

A Teleki térből filmtörténet lett

Józsefvároshoz mindenekelőtt az Eldorádó köti. Bereményi Géza 1988-as, önéletrajzi ihletésű filmje az 1945 utáni Teleki téri piac világából indul, főhősét, Monorit pedig a rendező saját anyai nagyapjáról mintázta, aki maga is a józsefvárosi piac meghatározó kereskedője volt. A pénz és az arany mindenhatóságában hívő piackirály történetén keresztül jutunk el az ötvenes éveken át az 1956-os forradalomig.

Ennek a világnak Kardos Sándor adott képi formát. A háború utáni Józsefváros zsúfolt, nyers, egyszerre realista és meseszerű közege az ő kameráján keresztül vált az Eldorádó világává. A film története ráadásul nem pusztán díszletként használja a Teleki teret: Bereményi személyes és családi emlékezete kötődött a piachoz, és több szereplőről is kiderült, hogy saját családi történetén keresztül kapcsolódik hozzá.

Az Eldorádó a magyar film egyik kiemelkedő alkotása lett: a Magyar Filmszemlén elnyerte a legjobb film díját, Bereményi pedig az Európai Filmakadémia legjobb rendezőnek járó díját kapta érte.

Mások eldobott, elhagyott fényképeit mentette

Kardos életművének másik különleges fejezete nem a mozgóképekhez, hanem mások fényképeihez kapcsolódik. Több évtizeden keresztül gyűjtötte az amatőr és privát fotókat: családi képeket, talált vagy kidobott felvételeket, olyan fényképeket, amelyeket eredeti tulajdonosuk sokszor már értéktelennek ítélt. Ebből nőtt ki a Hórusz Archívum, Magyarország legnagyobb privátfotó-gyűjteménye.

Ahogy egyre sorjáznak egymásutánban a meghökkentő képek, az szédítő. Van, amelyik rosszul komponáltságával, vagy fókuszálatlanságával tüntet, más képek oda nem illő részletekkel, indokolatlan arckifejezésekkel, abszurd helyzetekkel ingerel, és ezt elsősorban a rekeszizmunkkal teszi: valljuk be, borzasztó jókat lehet röhögni ezeken az amatőrök által, néha ki tudja, milyen szándékkal készült fotókon, miközben persze megelevenedik általuk a XX. század jó sok szenvedése, bénasága, hiábavaló, vagy nem hiábavaló jó szándéka.  

Kardost tehát nem feltétlenül a „jó” fényképek érdekelték. Sokkal inkább az a pillanat, amikor egy hétköznapi fotóban valami váratlan történik: egy véletlen mozdulat, egy rosszul sikerült beállítás, egy fényhiba vagy egy háttérben feltűnő részlet egyszer csak más jelentést ad az egész képnek. A Hórusz elnevezése is erre a váratlan többletjelentésre utal. Kardos úgy vélte, százezer véletlenszerűen előkerülő fénykép között lennie kell legalább egy olyannak, amely a legnagyobb fotográfiákkal is felér.

Ezért a Hórusz egyszerre archívum és Kardos sajátos látásmódjának lenyomata. A képeket nem egyszerűen megőrizte, hanem válogatta, csoportosította és új összefüggésekbe helyezte. Az ismeretlen emberek családi fényképei így kiszakadtak eredeti albumukból, és egy hatalmas, közös vizuális emlékezetté álltak össze.

Az archívum feldolgozása még Kardos életében sem ért véget. A gyűjtemény egy részét az elmúlt években kezdték el online hozzáférhetővé tenni; a Hórusz honlapja szerint a hosszú ideig érintetlenül álló dobozok feltárása is folyamatban van.

Kardos egyszer azt mondta: „engem már a gyűjtemény foglalkoztat, nem a saját képeim”. Halálával ezért nem csak egy különleges operatőri életmű zárult le. Nyitva maradt az a kérdés is, hogyan folytatódik az általa évtizedeken át épített Hórusz Archívum feldolgozása, és milyen képek kerülnek még elő a dobozokból.

Fotó:MTI/Cseke Csilla