Október elsején Bódis Kriszta arról számolt be a Facebookon, hogy krízisbuszokat indít a fedélzeten egy szociális munkással, egészségügyi személyzettel és rendőrrel. „A buszok célja, hogy senkit ne hagyjunk az utcán. A közterületen ne maradjon ellátatlan ember, és azonnal tudjunk reagálni a közbiztonságot veszélyeztető helyzetekre is” – tette hozzá magyarázólag.

Józsefváros–Ferencváros parlamenti képviselője a Szociális Fókuszú Közbiztonsági Kríziskezelő Rendszer (SZFKKR) kormányzati kezdeményezés munkacsoportját vezeti, Pósfai Gábor belügyminiszter felkérésére az ágazatok közötti koordinációt biztosítja, a krízisbuszprogramot a Szociális és Családügyi Minisztérium működteti. Vagyis működtette, mert az egész pilot nem érte meg a hónap végét sem, pár hét után lefújták. Mindenki szerint jobb is így.

Spanyolviasz

Az első, igen kemény reakció Kemény Andrástól, a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének elnökétől érkezett. „Kedves Kriszta, feltaláltátok a spanyolviaszt! 2004 óta működik utcai gondozó szolgálat diszpécserrendszerrel megfejelve. Ha a mobil szociális szolgáltatás hiányozna a fedél nélküli lét megoldásához, jelentem, a probléma már rég meg lenne oldva!”

Abban egyetértettek az általunk megkérdezett szakemberek, hogy az alapkoncepcióval nincs baj. Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány vezetője úgy látja, hogy amíg a szociális ellátás „teljesen szét van szálazva”, a hajléktalan-, az addiktológiai ellátás, a gyermekvédelem, az egészségügy pedig úgy működik, mintha nem lenne közük egymáshoz, „addig nem lehet normális, átgondolt ellátást csinálni, hiába is járjuk 24 órában az utcát busszal egy szuper csapattal”.

Szerintünk legalább hét-nyolc olyan programra lenne szükség, amiben az utcán keresik fel a szerhasználókat, mondta Sárosi Péter drogpolitikai szakértő, a Drogriporter oldal vezetője. „Fontos különbség Kriszta pilotprogramjához képest, hogy nem szabad rendőrökkel együtt menniük a szociális munkásoknak, mert ez aláássa a bizalmi kapcsolatot a klienseikkel.” Az együttműködés a rendőrséggel fontos, de nem így.

A mobil megkereső csapatok célja nem az, hogy eltüntessék a problémás embereket az utcáról. És ez nem is lehetséges, hiszen nincsenek olyan integrált krízisközpontok, ahova be lehet vinni őket. Az utcán élőknél a szerhasználaton kívül a lakhatás is gond, sokan diagnosztizáltan pszichiátriai betegek, fertőzésekkel küzdenek, sok fiatal a gyermekvédelemből jön. Integrált megoldásra, többféle szakemberre van szükség, de jelenleg még a hajléktalanszállók többsége sem tudja őket fogadni.

Sárosi Péter azt mondta, beszélt Bódis Krisztával. Mindketten ismerik a nemzetközi jó példákat, így abban bízik, hogy ennél komolyabb reformok is lesznek. Azt mondja, számított a negatív sajtóvisszhangra, amit el lehetett volna kerülni, ha nem sietik el a program elindítását. Tény, hogy nagy a nyomás, gyorsan, látványosan kell cselekedni, és ilyenkor a szakmai szempontok sokszor háttérbe szorulnak.

Legalább nyitottak

Harminc éve dolgozom a szakmában, de ilyen fokú nyitást a szakma felé a minisztérium részéről még nem tapasztaltam, mondta Miletics Marcell, a Baptista Szeretetszolgálat Utcafront szolgálatának igazgatója. Ez akkor is így van, ha egy ötlet nem feltétlenül a legjobb irányba indul el. Csak Budapesten öt-hatszáz ember él méltatlan helyzetben az utcán. Ez azért is érzékeny téma, mert a hajléktalan emberek és a szerfogyasztók az elmúlt években a bűnözőkkel egyenrangúan lettek beállítva, mondja.

Szerinte most az a legfontosabb, hogy „hogyan tudjuk közösségünk legelesettebb tagjait felemelni”. Ami pedig a szakma és a kormányzat viszonyát illeti: „ismerkedési szakaszban vagyunk”. Nem reális, hogy az új kormány üres kasszával hirtelen valami nagy dolgot képes tenni, nem az a kérdés, hogy kell-e erre pénzt áldozni, hanem hogy mire és mennyit.

A lakosság közérzete rossz, de Miletics Marcell türelemre int. „Megértem, hogy több rendőrért kiáltanak, és a polgármesterek összefognak, de a rendészet önmagában nem tudja megoldani ezt a komplex problémát. Szükséges a szociális terület és a rendészet jól átgondolt együttműködése, de az elmúlt években leromlott szociális, egészségügyi, pszichiátriai szolgáltatások egyidejű, összehangolt fejlesztése is.”

„A minisztérium meghívta a szociális képzések vezetőit, meghallgatták a véleményünket, hogy mi lesz belőle, nem tudjuk. Sokan hőbörögnek, hogy ez álegyeztetés, de azt mondom, hagyjunk egy kis időt: végre kinyitották a kapukat, próbálnak mindenkivel egyeztetni. Fél éve voltak csak a választások, ilyen hirtelen nem lehet csodákat művelni” – mondja Háberman Zoltán, az OR-ZSE szociális munka tanszékének vezetője.

A szociális szféra mára teljesen leépült, lepkehálóval sem lehetett fogni rendes szociális munkást, olyan alacsony volt a bér, és a jó szakemberek elmentek külföldre. „Angliában már hatvan éve elindult az a változás, amiről mi most még csak beszélgetünk.” A szociális szakmát újra kellene gombolni.

Átgondolják

„Amit ma a közterületeken látunk, nem ott keletkezett. Hosszú évek lakhatási, hajléktalanellátási, pszichiátriai és addiktológiai hiányai értek most össze az utcán. Erre rakódott rá a palackvisszaváltási rendszer is: sok mélyszegénységben élő embernek túlélési forrás lett, a belső kerületekben pedig új konfliktusokat hozott” – véli Bódis Kriszta.

A krízisbuszos kezdeményezés előzménye a belvárosi Tisza Szigetek lakossági felmérése volt, amire 1409-en válaszoltak: a helyben élők nem kizárólag rendészeti beavatkozást, hanem biztonságot és látható hatósági jelenlétet igényelnek, ám működő szociális, egészségügyi és intézményi válaszokat is. A szakma ezt úgy fogalmazta meg, hogy sokszor hiába érik el az utcán a segítségre szorulókat, hiányzik a következő lépés, nincs hová továbbvinni őket, a mobilbusz néhány terepi alkalma ezt nagyon világosan megmutatta.

Nem egyszerűen több utcai kapacitás hiányzik, hanem alacsony küszöbű addiktológiai ellátás, utcai megkeresés, könnyen hozzáférhető drop-in helyek és működő kliensutak. Konkrét rendszerakadályok is láthatóvá váltak, például a tüdőszűréshez való hozzáférés nehézsége, amely bizonyos esetekben már önmagában megakasztja a továbblépést.

Bódis Kriszta szerint a szakemberek fontos kritikákat fogalmaztak meg, ami láthatóvá tette, hogy az addiktológiai és közterületi megközelítést az induláskor nem egészítette ki az utcai hajléktalanellátás több évtizedes tudása. „Ezt komolyan vettük. A Menhely Alapítvány által összehívott szakmai egyeztetés fordulópont volt, mert egy asztalhoz kerültek a különböző terepi és szakmai nézőpontok. Egy pilotnak szerintem pontosan ez a dolga: ha valami nem működik megfelelően, meg kell állni, tanulni belőle és újratervezni.”

Azóta tovább bővítették a szakmai kört, például Sárosi Péter integrált kezelésre készített javaslatával: a Belügyminisztérium, a Szociális és Családügyi Minisztérium, a rendőrség, az Országos Mentőszolgálat, a hajléktalanellátó intézmények, az addiktológiai és pszichiátriai szakma, civil szolgáltatók folyamatosan kapcsolódnak be. Szerinte sok lehetőség van a térfigyelő kamerák és a jelzőrendszer jobb összehangolásában is.

A krízisbuszt átmenetileg leállították: világossá vált, hogy még rés van a rendszerben, amit nem lehet átlépni, mintha nem létezne. „Ezt én nem kudarcnak látom, hanem a pilot egyik legfontosabb tanulságának. Inkább álljunk meg most, hallgassuk meg egymást, és rakjuk össze jól, mint hogy csak azért menjünk tovább, mert egyszer már elindult valami.”

Bódis Kriszta szerint „a köznyugalomhoz is működő szociális és egészségügyi rendszer kell, és a segítségnyújtásnak is része az, hogy egy város közterei élhetőek maradjanak”.

Fotók: Mile Máté