Az első emlékeim egyike, hogy a családom ujjongva örül annak, hogy megjött a Zoli, hazajött a Zoli. Zoli a nagybátyám volt, börtönbüntetésre ítélték a forradalmat követő megtorlás idején. Tinédzserként többször kértem, mondja el, mi történt Füzesabonyban, és miért kapott börtönbüntetést. Semmit sem lehetett kihúzni belőle, a gyerekeinek sem árulta el, mindig hárított.
Ahogy betöltöttem a tizennyolcat, útlevelet igényeltem Angliába – nem kaptam. Akkor még nem is sejtettem, miért utasítottak el. Csak akkor tudatosult bennem, amikor már többet tudtam a forradalomról és a kádári korszakról. Az is a megtorlás része volt.
Alig múltam húszéves, amikor megismertem Tánczos Gábort, a legendás Petőfi Kör titkárát. Jelentős szerepe volt a forradalomban. Büszke voltam rá, hogy a barátomnak tudhattam, úgy néztem fel rá, mint 1848 hőseire, köztük Petőfire. Mindent tőle tanultam meg 1956-ról, a megtorló perekről és a korabeli társadalmi berendezkedésről. Abban az időben a hivatalos álláspont szerint 56 ellenforradalomnak számított. A tankönyvek hazugságokat állítottak, és minden létező platformon hazug propaganda folyt.
1979 októberében, amikor Prágában bíróság elé állították és börtönre ítélték a Charta ’77 polgárjogi mozgalom vezetőit, a magyar demokratikus ellenzék azonnal tiltakozó és szolidaritási nyilatkozatot fogalmazott meg. Tánczos Gábor is az aláírók között volt. Bár ez a kiállás kívülről nézve hatalmas bátorságról tanúskodott, ő maga önváddal gondolt arra, hogy már csak egy aláírással képes tiltakozni a diktatúra ellen. Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Nekem el kellett utaznom Drezdába az anyámmal, meglátogattuk apámat, ott muzsikált akkor már hónapok óta. Mikor hazaértem, a barátnőm Gábor halálának hírével fogadott. 1979. december 6-án önkezével vetett véget az életének. A hírrel együtt szakadt rám a felismerés, hogy egy korszak, és vele az ifjúságom egy meghatározó darabja is végérvényesen lezárult.
A következő évben, 1980 decemberében megalakult az Értelmiségi Cigány Klub, a klub vezetőjévé azt a férfit választottuk, aki később a férjem lett: Fátyol Tivadart. Krassó Györgytől – aki annak idején, október 23-án éjszaka fegyverrel a kezében harcolt a Magyar Rádió ostrománál – kaptam egy féltve őrzött, Angliában megjelent könyvet az 1956-os forradalomról. Veszélyes olvasmány volt ez abban az időben. Amikor Tivadar meglátta nálam a tiltott irodalmat, nyomban elvette tőlem. Mivel a könyvet csak kölcsönbe kaptam Gyuritól, és szigorú határidőre vissza kellett juttatnom, kénytelen voltam a klubon kívül is találkozni Tivadarral. Ő elolvasta, nekem nem maradt időm rá. Hát így kezdődött a mi közös kapcsolatunk. Kiderült, hogy Tivadar unokabátyja, Fátyol István szintén forradalmár volt 56-ban. Mindkettőnk hátterét a zene, a generációkon átívelő muzsikus lét határozta meg, a sors furcsa játéka folytán mégis volt egy másik közös pont is az életünkben. Az én nagybátyám és Fátyol Pista is villanyszerelőként dolgozott. Amikor meglett az első közös lakásunk Tivadarral, a két férfi együtt szerelte nálunk a villanyt, de egyikük sem ejtett egyetlen szót sem arról, hogy milyen szerepük volt 1956-ban. A túlélés törvénye a hallgatás volt.
Nem sejtették, hogy évtizedekkel később pont én leszek az, aki megtöri a csendjüket. Joka Daróczi Jánossal huszonegy roma forradalmár – köztük a mi szeretteink – történetét készítettük el portréfilm formájában a hatvanadik évfordulón. A hivatalos történetírás a mai napig csupán három cigány kivégzett áldozatot tart számon, miközben én rajtuk kívül még tizenhat kivégzett romát számoltam össze. A nem roma történészek kizárólag levéltári adatokra támaszkodnak, vallatási és bírósági jegyzőkönyvekre hagyatkozva, amelyeket a vallatók és a diktatúra bírái fogalmaztak meg. Nekünk, romáknak óriási előnyünk van velük szemben, mert mi el tudunk jutni a cigány ismerősökön, rokonokon keresztül bárkihez ebben az országban. Ezek a kapcsolatok a külső kutatók előtt örökre zárva maradnak. Ilyenformán mi olyan igazságot tárunk fel, ahogyan mi magunk éltük meg a történelmet, és nem úgy, ahogyan azt jegyzőkönyvek tartalmazzák.
Támogatás híján ez a tizenhat név mögött rejlő ember még mindig a levéltárak mélyén várja a nekik járó igazságot.
Idén, a hetvenedik évfordulón Suki Béla, a filozófus cigányprímás el nem készült portréfilmje lett volna az újabb adósságtörlesztés. Bár a filmvásznon most nem kapott helyet, az újság hasábjain már felidéztem a zsenialitását és megtört karrierjét.
Amíg emlékezni tudok, és amíg le tudom írni ezeket a sorokat, a mi elhallgatott hőseink története mind itt élnek velem, kitörölhetetlenül.
Nyitókép: Mile Máté
