István
Semmi extra hagyományról nem tudok beszámolni. Nincs más ilyenkor, mint mécses és virág. Ráadásul pozitív élmény sem köt az ünnephez, mert anyám nagyon korán meghalt: ötvennégy volt akkor, én meg harminc. Egerben laktam a szüleimmel, az érettségi után jöttem fel Pestre. A gyerekeim is itt élnek. Nem együtt szoktunk kimenni a temetőbe. Mindegyik elmúlt már negyven, dolgoznak, amikor a munkájuk engedi, akkor mennek gyertyát gyújtani, és az nem feltétlen halottak napján van. A szüleim az egri temetőben nyugszanak. Anyám fejfáján áll a testvérének a neve is. A Don-kanyarban agyonlőtték, és a család semmit nem tud arról, hová temették. Így emlékezünk meg róla.

Szilvi
Nekem semmit nem jelent a halottak napja. Akit gyászolok, azt gyászolom minden nap, és eszembe jut, gondolok rá. Ehhez nem kell különösebb ünnep, nem kell arra dedikált nap. Nekem a halottak napja csak egy ugyanolyan dátum, mint a többi. Nem is megyek ki ilyenkor a temetőbe, nem vagyok vallásos sem. Kő ateista vagyok, és mivel nem hiszek semmiben, nincs semmi, amibe kapaszkodnék. Nincsenek különösebb rituáléim sem a megemlékezésre. Ha eszembe jut az elhunyt szerettem, és van valami emléktárgyam tőle, akkor azt kézbe veszem, de alapvetően csak az érzéseimmel és a gondolataimban emlékezem.

Margitka
Jóval az ünnep előtt rendbe tesszük a sírokat, ültetünk krizantémot, aztán közvetlen mindenszentek előtt koszorút teszünk a sírra és gyertyát gyújtunk. A gyerekeimmel és az unokámmal együtt is kimegyünk a temetőbe és együtt emlékszünk a nagyszülőkre, dédszülőkre egyaránt. Kisgyermekkorom óta ezt láttam a szüleimtől, nagyszüleimtől, ezt látták tőlem az én gyerekeim is, most az unokám látja ezt tőlem. Most én vagyok a legöregebb a családban. Fontos, hogy továbbadjuk az emlékét azoknak, akik nekünk kedvesek voltak. Mi olyan gyakran emlegetjük őket, meséljük a történeteiket a hétköznapokban is, hogy gyakorlatilag velünk élnek, soha nem fogjuk elfelejteni őket. Az unokám azokat a nagyszülőket is ismeri az elbeszéléseinkből, akikkel ő már nem találkozhatott.

Fotók: Mile Máté