Trianon igazságtalanságát sokszor a Nagy-Magyarországba rajzolt Kis-Magyarország képével fejezzük ki. A békediktátum a történelmi nagyhatalmat kis országgá csonkította, de az igazi csapást nem a politikai elitre mérte. Ez már a sötét XX. század, ahol a háború és a béke egyaránt a kisembert sújtja, akinek nem sok beleszólása van a történelem menetébe.
A magyar népesség áttelepülése már a trianoni szerződés megkötése előtt elindult, de 1920-ban vált jelentőssé. „Az országba 350 ezer menekült érkezett, s ebből 50–60 ezer lett vagonlakó. Nagyon sokan érkezetek a Józsefvárosi pályaudvarra is, de Budapesten a legtöbben a Nyugati pályaudvar Podmaniczky utca felőli mellékvágányokra tolt vagonokban éltek” – mondja Egry Gábor történész. A háború már eleve komoly lakásínséget okozott, egyre többen kényszerültek vagonokban élni.
Én először idős szomszédomtól hallottam ezekről az időkről. Ők Miskolcra érkeztek 1920-ban, kétéves volt akkor. Szülei egyszerű tisztviselők voltak – a menekültek többsége alsó-középosztálybeli –, és tíz évig éltek egy vagonban. A szerencsésebbek barakkokba költözhettek, vagy kapcsolataik révén barátoknál, rokonoknál fogadták be őket. A vagonban egy térben zsúfolódott össze a család, a megmentett néhány bútor volt a berendezés, a dobkályhán főztek, melynek rövid kéményéből visszacsapott a füst, és nehezen küzdött a téli hideggel.
Nem sok kép készült a vagonlakókról, a józsefvárosiakról is csak írásos emlékek vannak, így csak elképzelni tudjuk a félretolt kocsikat a mára bezárt pályaudvar gyomos vágányairól készült újkori képeket nézegetve. Néhányuk nevét azonban megőrizték az összeírások: Kovács Margit kezelőnő Zágrábból jött el még 1919-ben, Hunyadi István pincér Aradról költözött 1920 áprilisában, Pápai Pál főmozdonyvezető a hunyadi Petrozsényből érkezett 1920 májusában, Nemessányi Sándor távírdai felügyelő a bácskai Zomborból menekült 1922 augusztusában. Egy név egy családot jelent a valóságban.
„A békeszerződés 1923-ig biztosította az egyszerűsített áttelepülést, de a magyar állam 1920 után már nem szívesen fogadja a menekülteket. A bürokrácia akadályokat állított, s minden papírt megkövetelt, pl. igazolást arról, hogy a befogadó községnek nem lesznek terhére” – mondja Egry Gábor. Elképzelhetjük, milyen lehetetlen feladattal szembesült mondjuk az a Délvidékről menekült, akinek az ellenséges Csehszlovákiából kellett születési anyakönyvi kivonatot szereznie. A növekvő társadalmi feszültség, az állásféltés miatt a menekülteket egyre gyakrabban lerománozták, lecsehezték, letótozták.
Ó, ezek ugyanazok, hasít belém a keserű felismerés. A menekültekkel való bánásmód, legyenek azok testvéreink vagy idegenek, nem sokat változott száz év alatt. Az 1989 körül érkezett erdélyi majd vajdasági barátaink ugyanilyen barátságtalan állami bürokráciával és hasonló beszólásokkal szembesültek. Ezek az élmények mély sebeket okoztak, mégha a többség jóindulattal is volt irántuk.
„Komoly nemzetközi erőfeszítés segített a menekültkérdésben, amiben a győztes hatalmak is részt vettek. A humanitárius segítségnyújtás élén az American Relief Administration állt, célja a világháborút követő nélkülözések enyhítése volt. Gyerekek, szoptatós anyák tízezreit étkeztették, segélyadományokat osztottak, főleg amerikai állampénzekből, amit brit és francia hajók hoztak el. Így nem teljesen igaz, hogy Magyarország magára maradt. Bár a béketárgyaláson egyedül volt, a magyar társadalmat nem hagyták magára” – emlékeztet a ritkán emlegetett tényekre a történész, hozzátéve, hogy az amerikaik emlékezete pozitív volt azért is, mert nem voltak a csonkítást támogatók között, s kivonultak béketárgyalásról, a szerződést soha nem ratifikálták.
A vagonlakók helyzete néhány év alatt sokat enyhült, nagy lakásépítési program kezdődött, bár néhány tízezer menekült hazaköltözött, az elnyomatásban is jobb sorsot remélve.
Ma a Józsefvárosi pályaudvar múzeum, ami Józsefváros történetének legnagyobb tragédiájára emlékeztet, de egyúttal a trianoni trauma emlékhelye is.
Képek: Arcanum és Fortepan
