Már korán reggel kukorékoltunk a Verseny utca elején, ugyanis azt a fülest kaptam, hogy van egy hely, úgy nagyjából „a sarkon a virágos mögött”, ahol brutál szendvicseket lehet kapni.
István családi üzlete 17 éve üzemel, mindennap hajnali ötkor nyitnak, és valamikor estefelé zárnak. A repertoár a lényegre szorítkozik: szendvicsek, pékáru, sütemények, üdítők. A háttérben megy a rádió, valami betelefonálós műsor, utána meg hírek. Érkezik egy úr, a kabátja MÁV-os. Kérdezem is, hogy mozdonyvezető-e vagy kalauz. Azt mondja, jegyvizsgáló, és jelzi, egy kotkodát kér. Ez az egyik fajta rántottcsirkés szendvics neve, ötszázat kérnek érte. A nagyokat is bőven ezer alatt adják, a negyven deka rántott csirkecomb vagy csirkemellel bélelt zsömlékbe még csalamádé, kukorica vagy krumplisaláta is kerül – az egyik ilyen gigászt hívják kőtörőnek.
Sertésből most épp nincs, mert drága lett, de keresik, így lesz majd megint az is. A szendvicseket és a pogácsákat Istvánék készítik – ezek is néznek ki a legjobban. Pogácsából van káposztás, krumplis, sajtos és tepertős, utóbbi überjó, inkább nevezném pogácsás tepertőnek. Darabja nagyon baráti, és eggyel reggelire jól is lehet lakni. Szóval Istvánék Pékáru, Szendvicsek boltja nem az a szuperfenszi kávézó, amiben biovegán kézműves termékek meg zabtejes flatwhite vihető súlyos ezrekért. A lényegre törő nevet hirdető cégért leharcolta az elmúlt két évtized, az üzletre is ráférne egy felújítás. De talán épp a felsoroltak miatt tudtak megmaradni emberi árak mellett minőséginek.
Törzsközönségük főleg a bűvös nemzeti gasztroalap: a rendőr-vasutas-postás hármasából áll, de a környéken lakók is gyakran beugranak hozzájuk. Mi két pecsenye libamájas szendviccsel és pár pogácsával távoztunk a helyszínről Sting Englishman in New York-jának dallamaival, a jéghideg metsző téli szélben, elégedetten.
Nyitókép: Huszár Boglárka
