„Az első löketet az adta, amikor évekkel ezelőtt épp a tököli rabkórházba érkezésem idején szállítottak el onnan egy halottat. Arra gondoltam, milyen rettenetes lehet itt meghalni egyedül, még a szeretett személyektől való méltó búcsúra sincs lehetőség” – meséli Hajnalka. Legközelebb ugyanott annak volt tanúja, amikor egy fiát meglátogatni készülő édesanyától elvették a konyharuhába csomagolt süteményt és narancsot.
A csomagban volt egy kis kés is, amivel a gyümölcsöt bontotta volna meg. Az idősebb nő csak állt naivan megdöbbenve, értetlenül, hiszen egy hétköznapi kórházba is visznek a betegnek elemózsiát és evőeszközt, akkor neki miért nem hagyják, hogy gondoskodjon a fiáról.

„Nagyon sokszor láttam, hogy a családtagok egyedül maradnak: egyedül a titokkal, hogy hozzátartozójuk börtönben van, s elveszetten a rendszerben, amit nem ismernek,
amibe kénytelenek becsatlakozni” – mondja Hajnalka.
Pálvölgyi Hajnalka, Babos Emese és Kovács Éva korábban egy börtönből szabadultak társadalomba való visszailleszkedésével foglalkozó civil szervezetnél dolgoztak együtt segítőként. Valamennyien jól ismerik azt a világot, amit az átlagpolgár csak úgy emleget: a rács mögött. Tapasztalataik azt mondatták velük, hogy a fogvatartottak mellett a családoknak, főleg a gyerekeknek is óriási szükségük lenne segítségre.
Hidat építenek a kinti és benti világ között
Törték a fejüket, mit és hogyan tehetnének, végül 2012-ben indítottak egy csoportot. „Láttuk a kihívást, személyesen ismertünk több érintett családot, elkezdtünk velük dolgozni, és menet közben alakult ki, hogyan tudjuk hatékonyan támogatni őket” – emlékszik vissza Éva a kezdetekre.
2016-ban hozták létre az alapítványt, aminek azóta is Hajnalka a szakmai vezetője, Éva szociális munkásként, tanárként és addiktológiai munkatársként működik közre,
Emese pedig pszichológusként. Van egy kriminológus és egy olyan munkatársuk is, aki már átélte, hogy a rokonát börtönbe zárják.

A családok legtöbbször a rabokon, vagy ahogy ma hivatalosan hívják őket, fogvatartottakon keresztül jutnak el hozzájuk. „Kint is és bent is jelen vagyunk. Alkotóműhelyt viszünk be a börtönökbe, tulajdonképpen hidat képezünk a két világ között” – mutat rá Emese. Az Apa küldi nevű programjukkal például a fogvatartottakkal apró kézműves ajándékokat készítenek, melyeket eljuttatnak a családtagoknak.
A gyerek nem ülhet bele anya-apa ölébe
A csapat szervez adománygyűjtő akciókat, különféle rendezvényeket, családi napokat is. Az események alatt az érintettek a szórakozás mellett információhoz juthatnak az egyes börtönök belső működéséről – például
fel kell készíteni a gyerekeket, hogy a beszélőn nem tudnak majd apa vagy anya ölébe ülni,
hanem egy plexifalon keresztül csak beszélgetésre van mód. Ezeken az alkalmakon a sorstársak tapasztalatot is cserélhetnek, felszabadultan beszélhetnek, itt ugyanis senki nem néz sanda szemmel a másikra.
Sapka, ajtó, lelki támasz
Az alapítvány rugalmasan segít, kíséri a családokat és életüket. Vannak, akik csak egyetlen egyszer kérnek segítséget tőlük, mások évekig velük maradnak, még a családtag szabadulása után is igénylik a támogatást.
Volt egy édesanya, közmunkásként dolgozott, két kiskamaszt nevelt. Miután a családfőt bebörtönözték, ismerősük fogadta be őket, egy szobában húzták meg magukat. Beköszöntött a hideg idő, a kevés keresetből csak egy sapkára tellett, amit a lányok felváltva hordtak. Az anya pedig még egy sapkát szeretett volna – mond egy példát Hajnalka a megjelenő igényekre.

Máskor egy nagymama jelzett, hogy bejárati ajtóra lenne szüksége. Miután hároméves unokájának szülei börtönbe kerültek, magához vette a gyereket, de attól félt, ha kimennek ellenőrizni, elveszik tőle a kicsit a leharcolt ajtó miatt. Menet közben rendre kiderül, hogy rengeteg egyéb megoldandó probléma is van, a legfontosabb feladat mégis a lelki támasz nyújtása. „A hozzátartozók megérzik, hogy őszintén beszélhetnek velünk, hogy meghallgatjuk és elfogadjuk őket, nem ítélkezünk – ennél nincs is több, amit adhatunk. Minden más ezen felül, amit sikerül megoldanunk, amivel megkönnyítjük az életüket a bent vagy a kint élőknek, már csak cukorszórás a habos kakaó tetejére” – magyarázza Hajnalka.
Titkok és stigmák
Hogy a gyerekek min mennek keresztül, amikor az egyik, esetleg mindkét szülőjük börtönbe kerül, és eltűnik, nincs jelen, sok mindentől függ. „Mindenképp bizonytalanságot idéz elő” – mondja Emese. A gyerek elől, főleg, ha kisebb, jellemzően eltitkolják az igazságot, így akarják védeni. Ezért azt mondják neki, hogy a szülő épp külföldön dolgozik, nem engedi haza a főnök, katona vagy kórházban van. Van, hogy
a gyerek pontosan tudja, mi zajlik, viszont fél, hogy el ne szólja magát
például az iskolában. Nagyon nehéz neki akár a titokkal, akár a szégyennel, a stigmával, a megbélyegzéssel együtt élnie.
A legjobb segítő szándék sem elég, ha a szakember nem ismeri a terepet. Láthatja az anyagi terheket, ismerheti a lelki folyamatokat, de ez speciális élethelyzet – véli Éva –, ők attól lesznek hitelesek, hogy jártasak ebben a világban, ismerik a lezajló folyamatokat. „Szeretnénk, ha az lenne a gyerekek fejében, hogy velünk lehet beszélni. Hogy a segítő arra való, hogy amikor elakadnak, minket meg lehet keresni és számíthatnak ránk. Nem helyettük oldjuk meg a nehézségeket, hanem együtt találjuk ki, hogyan mehetünk tovább. Lehet, hogy úgy érzik, most minden kilátástalan, de van kiút, van miből építkezni.”
Egy doboz filteres teát hozzon a Jézuska
Nagyon fontosak ezért az olyan ünnepi rendezvények, mint a józsefvárosi Kesztyűgyárban működő Kézzel-szívvel műhely, mert itt a gyerekek vannak fókuszban.
A legfőbb cél, hogy a gyerekek önfeledten megélhessék gyerek mivoltukat: levelet írhatnak a Jézuskának, a kívánságaikat pedig a szervezők adományozók segítségével igyekeznek valóra váltani. Volt olyan, hogy egy kislány egy doboz filteres teát kért – az iskolában látott olyat először, akkor tudta meg, hogy egyáltalán létezik ilyesmi.

A másik fontos cél a bűnmegelőzés. Tapasztalatuk szerint ugyanis a rendszeres találkozással – foglalkozásra hetente kétszer kerül sor –, a közös aktivitásra építő tevékenységgel kialakul a bizalom légköre. (Ahol egyéb segítő, esetleg terápiás lépés vagy célzott kompetenciafejlesztés stb. szükséges, szakmai együttműködés keretében a gyereket továbbküldik a szükséges szolgáltatás felé.)
„Azért vagyunk ott együtt, hogy véletlenül se találkozhassunk velük később zárt intézetben”
– emeli ki Hajnalka. Éppen ezért fájdalmas a segítők számára, amikor valaki lemorzsolódik, egyszer csak nem jön többé, s nem tudják, mi van vele, főleg, ha zűrös a háttere.
A cél, hogy ne öröklődjenek a rossz életutak
„Ez egy társadalmi probléma, és mi arra törekszünk, hogy
ne öröklődjenek a rossz életutak, a gyerekek megtanuljanak jobb döntéseket hozni, mint a szüleik.
A szabad döntést meghagyjuk, a segítő nem varázspálcával bíró tündér, aki rákoppint és megváltoztat helyzeteket. Nem kell istennek hinni magunkat. Nem tudunk mindenkit megmenteni. A kis eredmény is siker” – összegzi Éva.
A Kézzel-szívvel műhely a kerületi VEKOP-projekt keretében valósul meg
A Józsefvárosi Önkormányzat 2018-ban nyerte el az EU-s forrásokat elosztó Versenyképes Közép-Magyarország Operatív Program (VEKOP) keretében kiírt VEKOP-6.2.1-15 pályázatot, melynek célja a leromlott budapesti településrészeken élő alacsony státuszú lakosság életkörülményeinek javítása, társadalmi és fizikai rehabilitációja. A kerület 2 milliárd forintot kapott a Magdolna- és Orczynegyed egy részében megvalósuló szociális városrehabilitációs programra.
Fotók: Hazavárunk alapítvány
