Pénteken, az orosz-ukrán háború kitörése után 8 nappal, kevéssel 13 óra előtt pár perccel futott be a bukaresti gyors a Keleti Pályaudvarra. Nem érkezett vele tömeg. A külföldi jegypénztár előtt viszont hosszú sor állt. A tranzitváróban az egyik oldalon a Máltai Szeretetszolgálat, a másikon a Katolikus Karitász élelmiszerrel és tisztálkodási szerekkel roskadásig megrakott pultjai álltak.

„Rengetegen hoznak adományt, és azt kérdezik, mire van szükség”

– meséli Zsuzsa, a Karitász segítője.

Az állomás oldalában busz parkol. „Az a melegedő, aki fázik, felszállhat rá” – mondta András. Ő Ungvárról települt át hat éve a családjával, most önkénteskedik. Tolmácsol, és minden információt továbbad, amit a helyszínen felszed. Az érkezők szállást keresnek vagy jegyet váltanának, leggyakrabban Ausztria és Németország felé. Vannak, akiknek nincs rendes fizetőeszközük. Hrivnya van ugyan náluk, de azzal itt semmit nem érnek, nem tudják beváltani sem.

A háború első napjaiban igyekeztek felvenni a pénzüket, mert attól féltek, másképpen nem tudnak majd az élelmiszerboltokban fizetni, itt meg most hiába fizethetnének kártyával, nincs a számlájukon pénz – magyarázta be a segítő.

A Karitász sátrához odalépett egy édesanya, nem beszélt angolul, de egész gyorsan rájöttek, popsikrémet szeretne. Zsuzsa nyújtott felé pelenkát is, a hölgy azt nem vette el, mutatta, nála is van még. „Amennyi időt csak tudunk, itt töltünk. Sokkal nehezebb lelkileg viselni, ha csak hallom a híreket, és nem tudok mit tenni” – mondta a nyugdíjas korú nő. A mellette álló egyetemista lány, Lilla helyeselt a kijelentésére: „A krízisben az embernek egy idő után fel kell találnia magát, és megnézni, hogy mi az, amivel a legtöbbet tud segíteni.

Szorongás ide vagy oda, tenni kell.”

Éva, aki szintén önkéntes tolmács, egy csokor virágot szorongatott a kezében, aznap kapta egy családtól köszönetképpen. Ukrajnában élt néhány évet, ott is érettségizett. „Azokat az éveket töltöttem Ivano-Frankivszben, amikor az ember barátokat szerez. Ott vannak a barátaim, nekem kötelességem segíteni.”

Egy harminc körüli srác angolul kérdezgette a Ukrajnából érkezőket, mik a tapasztalataik, szerintük hogyan segíthetnének hatékonyabban. „Jó lenne minél korábban megkezdeni a segítést, hogy például mire megérkezik valaki a pályaudvarra, már legyen szállása. Ezzel a stresszszintet is lehet csökkenteni” – mondja.

A 23 éves Jevgenyija Kijevből érkezett, 4 napon át tartott, mire kimenekült a városból. Úgy igyekszik segíteni a honfitársait, hogy megosztja az információkat az útvonalról, amin ő is végigjött. „Korábban soha nem utaztam még Európába, de az elmúlt napok után úgy érzem, mindenre képes vagyok.” Azt mondta, bizakodó és reményteli.

Ulaja és Hamza Harkovban tanultak. 27 órán át utaztak Lviv felé a vonattal, ami békeidőben egyébként csupán 13 órás út. „Nagyon lassan jött a vonat, arra számítottunk, bármi megtörténhet” – teszi hozzá a Marokkóból származó lány. „Úgy érzem magam, mintha egy mozifilmbe csöppentem volna.” A mellette álló Hamza maga elé meredve szúrja oda, neki a helyzet nem új, Palesztinában született, a háborúban élt. „Tudtam, hogy mit kell csinálni.”

A padoknál négy kisfiú játszik. Ukrajnából ékeztek, Palesztinából származnak, most pedig Drezdába készülnek – mondja a családfő. „A gyerekek is hallották a robbanásokat. Nekik nem könnyű elmagyarázni, hogy mi történik és miért.” Ez a harmadik háború, aminek szemtanúja volt.

„Éltük az életünket, olvastuk, hogy van valami konfliktus a politikusok között, de nem számítottunk erre. Én csak nyugalomban szeretnék élni a családommal újra.”

Nyitókép: Huszár Boglárka