Pedig Szerbhorváth készült: olyan kérdésekkel szorongatta meg a két poétát, mint például, hogy lehet-e a versírásnak, -olvasásnak terápiás szerepe, vagy létezik-e manapság olyan dolog, hogy költői pálya. Az a válasz született, hogy nincs terápiás szerep. Sőt a jó vers akár még traumatizálhatja is az olvasót, de ha nem, akkor sem gyógyító hatású a líra, mert nem olyan, mint egy Mozart-zenemű, amit ha várandós nők hatására tesznek, megnyugszik tőle az anya és a magzat. A költői pályáról Szijj azt mondta, hogy az obskúrus (sötét, zavaros, kusza) dolog, és olyan, hogy pálya, egyébként sincs már nagyon,
annak talán teremhet több babér, aki vérrel-verejtékkel kiküzdi magának az előrejutást,
de a Térey-ösztöndíjhoz hasonlítható kegyrendszerek inkább torzítják a nem létező „piacot”. Korábban voltak olyan állomások egy ifjú költő életében – mint tagnak lenni a Szépírók Társaságában vagy a József Attila-körben –, amik valamiféle közösséghez tartozás érzését adhatták, voltak Móricz-, és Örkény-ösztöndíjak, amik szintén a költő-identitást segíthették, de ezek mára eltűntek:
„volt egy nagy törés, amikor is ezeket a dolgokat egyszerűen kihúzták alólunk, légüres térben mozgunk”
– mondja Erdős Virág. A moderátor ezek után arra kérdezett rá, vajon a költészet iránti érdeklődést lehet-e serkenteni valamilyen módon, és Szijj Ferenc ebben sem volt optimista: szerinte ez egy kihaló műfaj, ami néhány év múlva egy zárt és rejtett szektává fog válni. Azonban éppen ennek a szektalétnek lehet paradox módon némi vonzereje is:
ami titkos, az érdekes, izgalmas,
de ettől még nem fog nőni a líra iránt rajongók tábora Szijj szerint. Erdős Virág nem látta ennyire sötéten a helyzetet, szerinte igenis volna érdeklődés a kortárs költészet iránt, de minimális erőfeszítések nélkül nem fog sikerülni eljuttatni az emberekhez a verseket, ebben pedig minden szereplőnek (költők? állam? oktatási intézmények? – erre nem tért ki) szerepet kell vállalnia. Erdős szerint egyébként neki könnyebb dolga van, mint Szijjnek, mert több ponton kapcsolódik a könnyűzenéhez – például a Kistehén zenekar is neki köszönheti egy-egy népszerűbb számának szövegét –, ami mégiscsak kapcsolódási pontokat teremt a fiatalokkal és egy szélesebb közönséggel, de az is érthetőbbé, könnyebbé teszi verseinek befogadását, hogy egyszerű és átlátható a szerkezetük és sokuk rímes. Ezzel szemben Szijj Ferenc művei nehezebb falatnak tűnhetnek bizonyos fogyasztók számára, de szerinte
„az örökkévalóság felé lehet, hogy érdemesebb a Feri igazi kortárs költészetét eljuttatni”
– mondta Erdős. Aki egyébként a fenti kérdés kapcsán (hogyan lehet a költészet iránti érdeklődést felkelteni) megjegyezte, nem esik jól neki, hogy ennyire kevesen jöttek el a rendezvényre (a H13 dolgozóin és Erőss Gábor alpolgármesteren kívül egy darab „igazi” néző érdeklődött az esemény iránt):
„rossz érzés, hogy ilyen kontextusba keveredtem”
– mondta. És valóban, lehet, hogy a túl korai (fél ötös) kezdés tartotta távol a kortárs líra szerelmeseit, de akkor meg miért nem lehet egy olyan időpontban megtartani az estet, amikor már mindenki letette a napi munkát (mondjuk fél hétkor)? Valószínűleg magát az esemény hírét sem a legszélesebb körben terjeszthették el, Erőss Gábortól el is hangzott egy félmondat arra nézvést, miszerint „kicsit jobban is meghirdethettük volna”. Mindenesetre a költészet napja, ha szűk körben is, de meg lett ünnepelve Józsefvárosban, ezt a harci tényt kár volna elvitatni, de legközelebb – talán – arra is oda kellene figyelni, hogy legyen is kinek rendezvényt szervezni.
Nyitókép: Huszár Boglárka
