Agyonnyomta a zaj, mint csótányt a gyalogsági bakancs, de fülzúgását még a kerekek csattogása sem harsoghatta túl, az a kitartott, magas hang most is ott feszült az összes többi felett. Szemét égette a nap, innen tudta, hogy tavasz van. Országos eső vagy egy komolyabb hófúvás jobban illett volna a hangulatához, mégis derült idő volt, és olyan meleg, hogy a négyeshatoson nemcsak a kabátot, de a pulóvert is le kellett vennie. Timi bosszankodott, és amíg a pirosnál várt, szégyenkezve süttette az arcát. Az utóbbi napokban folyton szégyellte magát, különösen akkor, ha pihent, evett vagy nevetett. Aztán eszébe jutott, hogy Kátya kabát nélkül, egy kötött poncsóban jött el Kijevből, és hogy akik ott maradtak, azok nem fűtött lakásban, hanem fagyos pincékben rejtőzködnek. Ettől ismét elszégyellte magát. Hogyan vágyhat ő arra, hogy hideg legyen? A tavasz mégiscsak megengedőbb, mint a tél.

Befordult a Szigony utcába, kikerült egy elhízott tacskót, aztán lassított, kifújta az orrát és megnézte az időt a telefonján. A kapuhoz vezető három lépcsőfokon már csigalassan vonszolta fel magát. Hallásvizsgálatra jöttem, szólt be a portásfülkébe. Hogyan, kérem?, kérdezett vissza a portás. A lépcsőházban, a folyosót lezáró üvegajtó előtt kellett várakozni, és mivel már négyen álltak előtte, ráadásul ketten babakocsival, Timinek csak a lift mellett jutott hely. Miért állja el az utat? Elnézést, itt a sor vége. Az egyik gyerek felsírt, az anyja kivette a kocsiból, nehogy felébressze a másikat. Hagyja, úgyse hallja, legyintett a másik anyuka. Két hónapja, amikor bejelentkezett a vizsgálatra, Timi azt remélte, mire sorra kerül, már el is felejti, miért akart idejönni, és lemondhatja az időpontot, de a fülzúgás helyett csak a hetek múltak. Talán majd megszokja, mindent meg lehet szokni, ezt mondta Kátya is, viszont aludni nem tudott tőle, meg azért dolgozni is nehéz volt, magas hang, olyan, mintha valaki folyamatosan sikítana a fejemben, így magyarázta az orvosnak. Akkor enyhe nyugtatót kapott, receptre, hátha azzal tud majd pihenni. Ki sem próbálta végül. Katyával, amíg itt volt, együtt virrasztottak éjszakánként, és két nap alatt végignéztek egy teljes sorozatot.

Vigasztalja a tudat, hogy a zúgás hűségesebb társa lesz, mint a férje, kacsintott az asszisztensnő Timire, mielőtt rácsukta a hangszigetelt szoba ajtaját. Timi nem értette, mi lehet vigasztaló ebben a gondolatban, de nem is számított, mert neki nemhogy férje, még barátja sem volt. Az ablakon túl várakozón nézett rá az asszisztens.

Kezdhetjük?, olvasta le a szájáról Timi. Megigazította a fején a fülhallgatót és elszántan bólintott. Olyan, mint egy lemezfelvétel a hangstúdióban, gondolta, csak a mikrofonállvány hiányzik. Igaz, ha nagyon akarjuk, minden olyan, mint valami más. Először azt vizsgálják, károsodott-e a hallás, utána a zúgás magasságát, végül a hang erejét kell meghatározni. Hogy pontosan mire jó mindez, azt már nem magyarázták el Timinek, de ő így is engedelmesen emelgette először a jobb kezét, aztán a balt, ezzel jelezte, hogy hallja-e már a fülhallgatójából jövő sípolást, és a saját zúgás magasabb-e annál, mint amit épp játszanak neki.

Kátya és Mikola, az uszkár csak két napig maradtak Timinél, utána szereztek egy fuvart Hollandiába, ahol már várta őket valaki. Kátya nem hozott kabátot, de a kutyája kedvenc labdáját betette a hátizsákjába indulás előtt. Timi fel akart ajánlani egy dzsekit, vagy legalább egy melegebb pulóvert. Kátya tiltakozott. Mindjárt itt a tavasz, aztán nyár lesz, és mire újra jön a hideg, ő hazamegy oda, ahol a szekrényben várják a meleg ruhái. Ha lesz még szekrényed, gondolta Timi.

A hangerő megállapításához az asszisztens megszólaltatta, majd fokozatosan erősítette a fülzúgás frekvenciáját, és Timinek akkor kellett jeleznie, amikor már nem hallotta a zúgást, csak a gépi hangot helyette. Ez az, fel is kiáltott volna, de csak a kezével integetett, megvan, volt, nincs zúgás, most csak a gépi sikoly van. Ha mindkét fülébe ezt játszanák egész éjszaka, akkor talán tudna aludni végre.

Az asszisztens úgy meg volt elégedve Timivel, hogy amíg a leleteket írta, elmesélte neki a saját fülzúgása történetét. Timi közben azon töprengett, hogy ha nem bírja tovább hallgatni a hangot a fejében, csak sikítani kell, ahogy a torkán kifér. Sajnálta, hogy Kátyának ezt már nem tudja elmondani. Leszaladt a lépcsőn, hangosan köszönt a portásnak, és a kórház kapujában kis híján feldöntött egy posztókabátos öregurat. Nem szállt fel a metrópótlóra, és az Üllőin sem volt kedve végigsétálni, inkább elindult jobbra a Szigony utcán, aztán a Tömőn, majd a Balassán jobbra megint, míg újra ki nem ért a Szigonyra, így ment, körbe-körbe a háztömb körül. Minden alkalommal kicsit könnyebben vágott bele a következő körbe.

Nyitókép: Mile Máté