Ma, betérve a Stexbe, szomorúan látjuk, hogy a járvány miatt ők is csak vegetálnak. Kiszállításra és elvitelre működik a konyha, a forgalom itt is jelentősen visszaesett, mint a vendéglátásban mindenütt. Nem a legolcsóbb itt ebédelni, de kipróbáltam a camambert burgerüket (benne majonézes cékla, grillezett padlizsán szeletek, rukkola, áfonya dzsem), és ha nem is volt életem étele, nem tudok rosszat mondani róla.

A Stex Ház múltja

A Stex helyén a XIX. század végétől egy „külvárosi jellegű kávéház” működött. Az 1894-ben Commerce néven megnyitott hely igyekezett a környéken épült vadonatúj bérpaloták nagy lakásaiban élő módos polgárokat megcélozni. Tíz év működést követően gyors egymásutánban öt tulajdonos is próbálta felfuttatni az üzletet, az utoljára próbálkozó 1911-ben nevezte át a kávéházat az előző évben meghalt Mikszáth Kálmán nevére, aki a környéken élt.

Végül 1912-ben Deák Sándor vette át az üzletet és működtette egészen 1928-ig – ekkor kapta a Deák kávéház nevet, amelyet egészen 1944-ig meg is tartott. Onnantól, új tulajdonosa után a Vitéz nevet viselte. Vitéz Mihályról a korabeli sajtó is megemlékezett, amikor 1943-ban 60 napra elzárták és 1000 pengő pénzbüntetésre ítélték, mert egy áprilisi napon záróra után pezsgőző társaság szórakozott a kávéházban.

A hely többször cserélt gazdát, a fenntartása már akkor sem volt egyszerű. A kávéházak egyáltalán nem számítottak a 20. században különlegesnek, hiszen például már a Millennium évében is körülbelül ezer kávéház és kávékimérés működött Budán és Pesten. A legtöbb a körúton (Abbázia, New York, Zsolnay kávéház), az Andrássy út is vonzotta ezeket a társasági helyeket (Művész kávézó, Japán kávéház, Drechsler kávéház), és a város más részein is virult a kávéházi kultúra (Pilvax, Astoria, Centrál, Hadik, Szarvas). Itt dolgoztak az újságírók, költők, a társasági élet és információátadás fontos színtereit adták, nem véletlen, hogy Budapestet egykoron a kávéházak városának nevezték. Ez a kultúra azonban a 40-es évekre kezdett hanyatlani. Ahogy annak idején írták, „kávéházi válságról beszélnek a kávéházi asztaloknál, azaz talán már ezek a diskurzusok sem ott folynak le, hanem a kávéházaknál erősebben látogatott espressókban”. (Ujság 1942)

A világháború után sok évnek kellett eltelnie, hogy ismét kinyisson a hely. Egy 1958-as újévi Népszavában olvassuk, hogy sokévi elhanyagolt szövetkezeti raktár sors után szilveszterkor nyitott ki ismét Deák kávéház-étterem néven a sarki intézmény, mely megfelelt az elsőosztályú követelményeknek, de az árak másodosztályúak voltak, berendezésében pedig szerencsésen érvényesült a takarékosság és az esztétika.

A kevésbé harsány szocializmus éveiben is megtartott a hely valamit a kávéházi szellemből. Egy 1965-ös Hétfői Hírek cikkben az áll, hogy olasz és spanyol nyelvet lehetett tanulni és gyakorolni itt, illetve német nyelvklub is működött előadásokkal. Ugyanakkor az étterem önkiszolgáló, vagy ahogy az illetékes minisztérium funkcionáriusa fogalmazott, „társadalmi étkezés” folyt itt. „A Belvárosi Étterem, a Deák Étterem és a Halló-büfé bizonyítják, hogy az önkiszolgáló rendszer, a nagy forgalom, nem jelent szegényes, alacsony színvonalú vendéglátást.” (Magyar Hírlap, 1970)

Hogy mégsem volt hibátlan a konyha, egy 1985-ös Kermi-vizsgálat bizonyított: kettes érdemjegyet kapott a hely. Az ellenőrök panaszkodtak, hogy a folyosón majdnem hanyatt estek a zsíros kövön, noha az üzletvezető szerint naponta kétszer is felmostak. Míg a ’70-es évek elején még napi 80-100 ezres bevételük volt, és az utcán is sorban álltak az emberek, a ’80-as évek közepére a forgalom megcsappant, és a helyi is felújításra, tatarozásra szorult volna, de az üzemeltető Kelet-pesti Vendéglátó Vállalatnak nem futotta erre, festésre is alig.

A modernkori Stex

A ’90-es évek közepén nyitott meg itt a Stex Ház, amely a szerencsejátékokat igyekezett kávéházi környezetbe ültetni. Csak a kora reggeli órákban zártak be a takarítás idejére, és ennek megfelelően a különféle napszakokban idetévedők egészen eltérő szubkultúrákból verbuválódtak. Például a József Attila Kör is szervezett ide irodalmi estet. Volt bárzongorista is a Stexben. Miközben hátul pörgött a rulett, előszeretettel tanyáztak itt taxisok. A romkocsmák korszaka előtt pedig sok diplomás a kávéházi félhomályt választotta merengésre és nagy beszélgetésekre. Más meg meccset nézni jött, vagy vacsorázni, netán éppen sörözni. A Stex Alfréd Első Magyar Királyi Pénznyerde néven is futó hely sokat tett a hazai bingókultúra elterjesztéséért, de lottózni, kaszinózni is lehetett, sőt, lovakra fogadni.

Sajátos elegy volt ez így, mely térkialakításával (hatalmas belmagasság, nagy terek, utcára néző padlóig érő ablakok) és berendezésével (nikkel hamutálak a piszoárok mellett) a régi kávéházi világot is megidézte. Akkoriban szokatlannak hatott a saját emblémás szalvéta Stex Alfréd képével, és az, hogy saját mitológiát is teremtettek a helynek, mely eleinte csak a körúti fronton működött, majd a Baross utcai irányba is szépen terjeszkedett.

Na, ki is az a Stex Alfréd?

A Stexbe belépve egyből szemben találjuk magunkat a névadó mellszobrával. Ha pedig körülnézünk, a falon található képek alapján (a hozzátartozó feliratokat épp pótolni szándékozzák az üzemeltetők), Stex Alfréd életét kísérhetjük végig. 1908-ban született Pozsonyban, vagyonát lutrin, kártyán, kockán, lóversenyen szerezte.

1932-ben St. Moritz-ban telelt, a következő nyarat Abbáziában töltötte. 1934-ben kockán nyert egy kötvényt, a következő évben önkéntes tűzoltó kitüntetést nyert kártyán. Megjárta a háborút, ott volt a Don-kanyarban és Szibériában is.

A háborút követően ismét a polgári életvitelét folytatta: képeket látunk egy budapesti autóversenyről, az ügetőről, egy városligeti motorversenyről.

Az 1950-es évek alapvetően változtatták meg ezt a miliőt: Alfréd 1952-ben békekölcsönt jegyzett a gyárban, ennek nyilvános sorsolása 1953-ban a Margitszigeten volt. A hatvanas években már lottózott, tárgynyereményként egy zeneszekrényt nyert, majd 1966-ban és 1968-ban komoly pénzösszeget is. Ma már kevesebb fényképet látunk a falakon mint húsz éve, így a történet is szegényesebb. Ha figyelmesen végignéztük a fényképeket, azért gyanút foghattunk. Stex Alfréd arca nem mindig egyezik meg a képeken, ezt azonban a takarások, az oldalról vagy hátulról fotografálás jól leplezte, de más ténybeli ellentmondásokat is találtunk.

Stex Alfrédot és történetét ugyanis a tulajdonosok egy családi ötletelés során találták ki – élettörténete pedig a hely honlapján is elolvasható. Úgy adják elő a sztorit, mint ifjabb Stex Alfréd tulajdonos visszaemlékezését és tiszteletadását az apja, a legendás szerencsejátékos gourmand előtt. Ám hiába sikerült nekem is lelepleznem a turpisságot, s rájönnöm arra, hogy valami nem kerek abban a történetben, amit a képek elmesélnek, nemhogy csalódott nem lettem, hanem inkább elégedetten csettintettem.

Stex Alfréd legendája ügyes marketing, ami már csak az okos névválasztással is identitást adott a helynek. A szerencsejátéknak már nyoma sincs, de reméljük az élet hamarosan ismét visszatér a Baross utca és a körút sarkára, hiszen csak a vendégekkel tudja megmutatni valódi arcát.

Szöveg: Pálinkás János, Képek: Pálinkás János; Fortepan/Budapest Főváros Levéltára; Arcanum Digitális Tudománytár; Manda,