A Kálvária téren lassan gyűlt a közönség a gyereknapi programra. Rögtön a kritikával kezdenénk, úgy tűnik, a marketing avagy a közönségszervezés nem kerületünk erőssége. Azért az nagyon nem stimmel, hogy az utóbbi időkben

Ha nem hivatalból, újságíróként mennék ki, magam se tudnám nagyon, mi mikor és hol történik. Egy Facebook-bejegyzés vagy egy-két plakát, amit természetesen észre sem veszünk, nem hívja be az embereket. Józsefváros város a fővárosban, de egy ócska bográcsos, lakodalmasrockos falunap jobban bevonja a népet, mint a két rendezvény, amin szombaton jártunk. (Az önkormányzat a Facebookon 19-szer osztotta meg az esemény ajánlóját, több tucat infoponton hirdette, és a Józsefváros Újság hátsó borítóján is szerepelt az esemény plakátja – a szerk.)

Az már más kérdés, hogy a minőség kárpótol, de mintha a vájt fülű, buborékban élő értelmiségi és középosztálybeli közönség lenne a célpont. Ha túltesszük magunkat az etnicizálás politikai inkorrektségén, mégis meg kell állapítanunk, hogy a Kálvária téri gyermeknapon cigány avagy roma gyereket alig láttunk, pedig hát a kvart adja magát. Bizonyára nem azért nem jöttek, mert nem érdekli őket egy-két műsor, a kézműves foglalkozások, hanem mert egyszerűen

Már a parlament sem a régi

Rosszkedvünket félretéve nézzük a pozitívumokat. Ugyan a Kálvária téren nem túl sok sátor volt, ahol a gyerekek rajzolhattak, ügyeskedhettek, de üdítő volt a nyitó koncert Rutkai Borival és zenekarával, aki nem mindennapi módon vonta be a gyerekeket a színpadon is, kezükbe hangszereket, játékokat adván. A kéttucatnyi közönség lassan ötvenesre bővült, felfigyelhettünk Jámbor Andrásra, körzetünk országgyűlési képviselőjére is. Nem nehéz elvéteni alakját: ugyanazt a dzsekit hordja, mint a kampány alatt. Megkérdeztük, hogy bírja a parlamenti munkát, de mivel apai minőségében volt jelen, politikai témákra nem tértünk ki. A régen oly hírhedten olcsó, lazacáról és olcsó piáiról elnevesült parlamenti büféről kérdeztük csak, azt mondta, hogy

ergo nincs kolbászból ott sem a kerítés. Itt jegyeznénk meg, hogy a Kálvária téren semmiféle büfé nem volt, mondjuk, ha még gyerek lennék, egy vattacukrost elvártam volna.

Pezsgő helyett viszont pezsdítő volt Rutkai Bori és csapata koncertje. aki még a színpadon elmondta, hogy kerületünk, pontosabban a Pápa tér lakosa, adta is hát magát, hogy a Kálvárián lépjen fel. Zenéjük ugyanakkor aligha vallásos, voltaképpen elmentek volna e dalok az éjszakában is. Rá is kérdeztünk a fellépés után, hogy az underground zenei világ, a méltán népszerű Specko Jedno után hogyan is startoltak rá a gyerekzenére. Mint elmondta, 2014 táján organikusan kezdődött el egy új folyamat a Sárkányjárgánnyal. Ekkortájt alakult át vagy szűnt meg a klubélet a városban, és ők maguk is átléptek a szülői korosztályba. Már korábban is meseszerű szövegeket írt, hát adta magát a téma.

Egy centivel az átlag fölé

Felvetésünkre, hogy Mick Jagger vagy a U2 azért öregkorukra mégsem váltottak, ama választ kaptam, hogy stílusukban maradtak nagyjából ott, ahol voltak is, tehát a funky, a diszkó, vagy ami a körtáncra jó, a népzene és akár a brazil zene, meg amire masírozni lehet. Szakmailag Halász Jutkával barátkoznak – aki e műfaj doyenje, tegyük hozzá mi –, aki szerint

hogy mit ad az ember nekik. Bori szerint ők inkább három méterrel feljebb teszik a lécet, amihez aztán igazodhatunk. A műsor alapján azt mondhatjuk, ez sikerült is, délelőtt 11-től én még biztosan nem voltam ilyen impulzív koncerten, meglehet, eszerint gyerek maradtam.

Hangsúlyozzuk ki azt is, amit végül Rutkai Bori elmondott, hogy az elmúlt héten kárpátaljai roma gyerekeknek játszottak, élete egyik, ha nem a legjobb bulija volt – a zene tehát összeköt, felemel, a legnagyobb bajban is vigaszt, örömet ad.

Csúzlival halra

Eközben néztem meg egy „háborús” dolgot a téren, Paprika Jancsi Csúzlizdáját. Gyerekként én még parittyáztam, de kiderült, óriási a különbség. A csúzli ugyanis egy kettős lebenyből kihajított valami, a parittya csak utóbb, a kaucsuk, a gumi feltalálásával válhatott egy másik típusú fegyverré. A parittya esetében pörgetni kellett a szerszámot, az egyik szalagot elengedni, így repül ki a kő. A magyar tudatban időközben összekeveredett a csúzli és a parittya. Itt viszont nagyon figyelnek arra, hogy ne kővel vagy kemény eszközökkel lőjenek, hanem dióval vagy a tölgyfa gubicsával. A csúzlit még a horgászok is használják beetetésre. (Ahogy mondják: ma is tanultam valamit.) Itt viszont biciklivel hajtják a bodegában mozgó bábokat, amiket el kell találni – akinek nem sikerül, mehet hajtani a biciklit. Zseniális.

Két dollár 1000 euróért

A Bródy utcaünnepet kevésbé éreztük felemelőnek. Elvileg ez korábban alulról jövő kezdeményezés volt, már tavaly is jeleztük, hogy ha felülről átveszik a szervezést, a helyiek kevésbé érzik magukénak a Bródy Sándor utcában. (Az utcaünnepet a Civilek a Palotanegyedért civil szervezet szervezi – a szerk.)

Aki szombaton egyébként nem dolgozik, most ki sem nyitott, legalábbis páran nem. Oké, hogy ismét volt a hagyományos tűzoltózenekar, fel lehetett ülni a lovaskocsira, s menni egy kört, de a programok nem épültek egymásra.

Fél hat tájt a felvonulást várva viszont legalább betérhettünk a galériákba, ahol elmondták, hogy mégis jó ez, sokkal többen néztek meg egy-egy tárlatot. Így Molnár Ani galériájában a spanyol művész, Carlos Aries műveit láthatjuk, aki a populáris kultúra mezején mozog, kétdollárosokra ragasztgat képeket, montázsol. A tárlatvezető szerint egy-egy műalkotás úgy ezer euróért vásárolható meg, a licitálástól is függően – a világválság során én biztosan nem tudnék kicsengetni ennyit azért, hogy egy átdizájnolt kétdolláros legyen a falamon.

Összességében a két esemény azért mondható sikeresnek, mert a miénk. Aki akarta, megtalálta magának azt, amit szeret, élvez, és ráadásul minőséges. Józsefváros ebben más, a szervezők nem adják alább, és ahogyan Rutkai Bori mondta, három méterrel följebb lőnek, mint a közönségízlés, nincs velőbe töltött pacal, sörsátor, pálinka, gagyi koncert.

Ezt egyszer még meg fogjuk becsülni.

Nyitókép: Mile Máté