Lillának nemcsak a szakmája különleges, hanem a hozzáállása is, ilyen lelkesedéssel én még embert nem hallottam beszélni semmiről. Ahogy elmélyedünk az anaplasztológia (így hívják ezt a tudományt) rejtelmeiben, egyre jobban beleveti magát a mesélésbe, újabb és újabb történetek jutnak eszébe.
Szinte minden sztorija arról szól, mekkora boldogságot okoz számára az, amikor egy páciens, aki mondjuk rák miatt elvesztette az arca egy részét, vagy egy balesetet szenvedett ember, akinek egész életében takargatnia kellett ujjcsonkját, gyakorlatilag új életet kap az élethű szilikonpótlás által.
Egy véletlen útján választotta ezt a szakmát, amit szerinte rajta kívül még nagyjából hárman űzhetnek az országban. Egész családja orvosokból áll, anyukáját kivéve, így ő már egész fiatalon kikötötte, hogy ha valahol, akkor az egészségügyben biztosan nem szeretne dolgozni, hiszen ő művészlélek, akárcsak édesanyja.
Így hát könnyűipari mérnöknek tanult, már maga sem érti, miért, de időközben elvesztette a ruhák iránti rajongását. Rájött, hogy jelen helyzetünkben nem engedhetjük meg, hogy, úgymond, fölösleges tárgyakat halmozzunk. Így kötött ki egy ortopédműszerész-képzésen, majd amikor fogtechnikus unokatestvére visszadobott egy lehetőséget, hogy anaplasztológus váljon belőle, Lilla lecsapott rá és elfogadta.
Eleinte egy cégnél készített ujjpótlásokat, egy idő után viszont nem talált elég kihívást a munkájában, úgy érezte, kimaxolta a tudást. Ekkor találkozott egy maszkmesterrel, aki egy új világot tárt fel előtte, olyan technikákat, képzéseket, amelyekről addig nem is hallott. Így új motivációt nyert, elkezdett online, főként angol nyelvű képzésekre jelentkezni, s továbbfejlődni, és nagyjából másfél éve saját vállalkozásba fogott.
Rengeteg kihívást és izgalmat talál a munkájában, minden ujj és arc más, közben mégis van bennük valami közös, amitől szép ez a szakma. Elsősorban a jelenség pszichológiai vetülete érdekli, szeret odafigyelni a vendégeire. Mielőtt érkeznek, lelkileg is készül a kliens fogadására, zenét választ, ráhangolódik, az elkészült pótlás átadásakor pedig szinte katarzist él át, együtt örül a vendéggel.
Ha használják annak, ha nem használják, akkor meg annak örül
A rendelője ajtaján, ami műhely is egyben, visszafogott kis felirat jelzi a cég ittlétét, a kirakat üvegfóliával takart, sem cégér, sem reklám nem büszkélkedik azzal, hogy bent mivel foglalkoznak. Ennek is megvan az oka: Lilla szeretné, ha minden vendége diszkréten érkezhetne és távozhatna, anélkül, hogy bárki az utcáról megtudná, milyen ügyben jártak itt.
A Teleki térhez régi vonzalom fűzte, eredetileg a Kastner helyiségét nézte ki magának, de nagyon magas bérleti díjat kértek érte.
Végül egy véletlen szerencse folytán ugyanannak az épületnek a túloldalán, a Népszínház utca 28/b szám alatt sikerült üzlethelyiséget találnia, melyet maga újított fel és rendezett be. Igyekezett olyan közeget kialakítani, ahol páciensei otthonosan érezhetik magukat, nem feszengenek.
Általában kétszer találkozik velük, egyszer a szín és forma levételére, másodszor pedig próbálásra.
„Nagy szerencse, hogy láthatom a munkám eredményét, kapok visszajelzést, ez nincs így minden szakmában. Egyszer például kaptam egy koronát, amit egy fogtechnikus készített, szerettem volna megölelgetni érte, annyira tökéletes lett, de nem tudtam megtenni, mert azt a fogorvos teszi fel, közvetlenül nem is találkozol a készítőjével.”
Kétféle visszajelzést szokott kapni: imádják a pótlást, hordják, és pár év múlva vissza is jönnek cserére ‒ általában két évig marad jó formában a szilikon. Vagy egyáltalán nem hordják. Lilla utóbbinak is örül, sőt, ha lehet ilyet mondani, még jobban is örül, mert ez azt jelenti számára, hogy az illetőnek sikerült a testi hiányosságával együtt elfogadnia magát, már nem zavarja a hiba, képes a pótlás nélkül teljes életet élni.
A végső célja ugyanis ez a munkájának: hogy visszaadja pácienseinek a korábbi életüket, és újra átlagos embernek érezhessék magukat. Egy arcrész, de akár csak egy ujj elvesztésénél is nehéz megszokniuk az embereknek az új testképüket. Takargatják, zavarja őket, és aki maga is ügyfelekkel dolgozik, szégyelli, úgy érzi, zavarja az ügyfeleit.
„Veszélyes alakból” kedves arcú ember
Amíg a teljes egészében pótolt művégtagok trendje afelé halad, hogy minél feltűnőbbek legyenek, adott esetben akár szuperhősnek nézzen ki tőle az illető, Lilla munkája ennek az ellentéte: az ő kliensei nem akarnak kitűnni, nem szeretnék, ha észrevehető lenne a hiány.
Egyik emlékezetes vendégét még az előző munkahelyén úgy passzolta le neki a főnöke, hogy „foglalkozz vele te, olyan veszélyes arcnak néz ki”. És valóban, a férfi arcából hiányzott egy darab, emellett sebhelyek tarkították. Lillának is enyhe félelmei voltak az első találkozás után ezt azzal magyarázza, hogy a filmekben sokszor sebhelyes arcúként ábrázolják a gonoszt, ha ilyen emberrel találkozik valaki, automatikusan bekapcsolnak ezek az előítéletek.
Pedig a férfiban egy nagyon kedves, jámbor embert ismert meg, akinek a vonásai is teljes egészében átalakultak a pótlás elkészültével: visszanyerte korábbi, szimpatikus arcát. Ennél jobb érzés pedig nem létezik Lilla számára, mint mikor végigkísérheti ezt az átalakulást.
Az ujjukat, arcrészüket elvesztő emberek általában maguktól olvasnak utána az opcióknak, így találnak rá Lilla vállalkozására. Egyébként nemcsak esztétikai, hanem egészségügyi haszna is van a pótlásnak, különösen egy friss sérülés esetében: a kliens egy szilikon tokot is kap az ujjcsonkjára, amely egyrészt védi a csonkot a sérüléstől ‒ ilyenkor még nagyon fájdalmas az érintkezés bármivel ‒, másrészt segít levinni róla a duzzanatot.
Ha valaki szeretné igénybe venni Lilla szilikonpótlás szolgáltatását, keresheti őt üzenetben az alábbi Facebook-profilon.
Fotók: Huszár Boglárka
