A Szenes. A jelenség. A dalok, a szövegek. Nincs nagyobb alakja a huszadik századi könnyű műfajoknak, biztosan. Műfajok, mert ugye író, dalszövegíró, dramaturg, zeneszerző is volt, statisztikák és személyes benyomások alapján is Magyarország legtöbbet játszott szerzője.

Szédítő, ahogy a mélységes mély kútba tekintünk: az idővonalon láthatjuk a nagyapát, Szenes Zsigmondot, az aranydiplomás főorvost, aki felfedezte és elvégezte az első fültrepanációt (lékelés) Magyarországon, az apát, Szenes Andort, költőt, műfordítót, újságírót, a „Maga rég nem lesz a világon”, vagy az „Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát” című slágerek halhatatlan szerzőjét, aztán ott van Szenes Béla, az apuka unokatestvére, aki szintén író, újságíró, színpadi szerző volt, és akinek 1927-es Nyugat-beli jellemzése akár Szenes Ivánra is illhetnék: „nem akart mást, mint szórakoztatni, mulatni és mulattatni. Mély, bonyolult problémák nem izgatták. Az élet sugaras felszínének alját sohase feszegette” (Kárpáti Aurél, Nyugat, 1927. 12. szám), és végül ott van a II. világháborús mártír, izraeli nemzeti hős Szenes Hanna, aki Iván unokatestvére volt.

A jelenben pedig akkor itt van a korábban Rezső tér névre hallgató nyolcadik kerületi közterület, mely 2016 óta viseli szerzőnk nevét, valamint egy fesztivál, melyet az édesapja emlékét aktívan ápoló Szenes Andrea álmodott ide.

A látogatottság, az parádés

A fogadalmi templom tövében felállított színpadon kis hazánk celebritásainak népes csapata adogatta át egymásnak a mikrofont, miközben a jellemzően szépkorúakból álló közönség lelkesen fogadta be azt, ami nekik joggal jár egy ledolgozott élet után, nevesül elnyűhetetlen slágerek végeláthatatlan parádéját a lágy őszi estében.

A nők tovább élnek, ha pedig mégsem, akkor Karcsi bácsi maradt otthon inkább, ezen tényezőknek köszönhetően a nézősereg 90%-a nő volt, eme aránytalanság az, ami másodjára szemet szúr, de csak másodjára, mert elsőre azon felfedezés villan fel még nem teljesen slágerkárosult agyunkban, miszerint ennyi boldog tekintetet egyszerre rég, vagy talán soha nem is láttunk.

Ajándék ez az este, ünnepi esemény, kitüntetett pillanatok emelkedett láncolata, a legvidámabb barakk búfelejtető lélekbalzsamai vonulnak fel szemünk előtt, olyan előadók interpretálásában, akik a hírekbe már hosszú ideje nem művészi teljesítményükkel kerülnek be: a bulvársajtó egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy esetleg egy Zalatnay Sarolta vagy egy Opitz Barbi nem mellbőségük okán volnának érdemesek a közfigyelemre, hanem azért is, mert például

Tényleg, mikor, ki írta le utoljára, hogy Cininek akkora karizmája van, hogy egy háromszor akkora színpadot is betöltene, olyan énekhangja, hogy pohár reped, szív szakad, és egyébként is, láthatóan mindent és még azon is túl belead?

Vagy az előbb említett Opitz, aki egyébként – nem teljesen önhibáján kívül – inkább önnön szexualitásának túlhangsúlyozásával véteti észre magát, mint fantáziátlan és jellegtelen popzenéjével, most mégis a pillanat, a helyzet, a közönség figyelme, Szenes dalainak ereje mintegy megszenteli őt is, és olyat énekel, hogy a csillagos ég megnyílik? Mert hogy ő is, NAGYON TUD.

Mint ahogy a Malek-família is kitesz magáért: Malek Miklósnak valahogy még mindig nincsen mikrofonrutinja, úgyhogy sztorijaiból alig jön át valami, de amikor lányával, Andreával a zongorabillentyűk közé csap,

A műsor egyébként nagyon hasonló a tavalyihoz, a nyertesnek bizonyult dal-csapaton, ugye, minek is változtatni alapon, a nézőszám azonban szemlátomást megugrott: a 2021-eshez képest sokkal többen „zarándokoltak ki” a térre, talán a tavalyi posztcovid-para elpárolgása okán is.

A hagyományteremtő szándék tehát célba jutott, a rendezvény intézményesülésének egyértelmű jele volt a helyenként felhangzó „a tavalyi jobb volt” (pedig majd’ ugyanilyen volt) mondás is, melynek eredetije a Kádár-kori, az egész ország által követett, majd végigelemzett mindenkori szilveszteri tévéadásra vonatkozott.

2023-ba átkocogunk

A dalok közti szünetekben a közönség verbális szórakoztatása zajlik, ennek keretében kapják meg a művészelőadók ünnepélyes keretek között a különböző rendű és rangú Szenes Iván-díjakat (fiatal, középkorú és idősebb Szenes-fejet mintázó plasztikák), felsorolni is tereh, talán majd később.

Szenes Andrea kifejezi abbéli örömét, hogy idén is sok-sok ezren látogattak ki a térre az édesapja emlékére rendezett INGYENES koncertre, de csakúgy, mint tavaly, idén sem felejti el emlékeztetni a publikumot arra a tényre, miszerint

úgyhogy most tévéfelvétel fog következni, méghozzá szilveszteri, a csatorna a Duna, a közönségtől pedig szíves statisztériai közreműködést kérnének.

Ebből kifolyólag a Szenes Iván tér pár hosszú percre Abszurdisztán főterévé avanzsál: szeptember 11-én, mikor még nyárias szellők lengetik a gondosan vasalt blézerek, blúzok hajtókáit, Szenes Andrea vezényletével több ezer önfeledt nyugdíjas kórusa csendül: „Boldog új évet, Magyarország a Szenes Iván térről!”

Az adásbiztonságnál nincs előrébb való szempont, ezért jó sokszor elismételtetik a szépkorúak hadával a mondást, hogy biztosan jó legyen a felvétel, később már nem lehet a sereget összetrombitálni. Apropó, hadak: militáns kifejezések repkednek, talán oda nem illően, de hamar megszokjuk ezt is, ha szeptemberben lehet BÚÉK-ot mondani, akkor ilyeneket is lehet énekelni, hogy: 

„2022-től elköszönünk

Mindent mi szép volt, megköszönünk

Addig is kívánunk minden jót és szépet

Amit csak nyújthat tinektek az élet

Dalseregünkkel felvonulunk

2023-ba átkocogunk

És hisszük azt, hogy a szívetek mélyén

Mi gyógyítóan ott dalolunk”

Ezt is többször kell felvenni természetesen (Szenes katonásan vezényel: „nekimegyünk még kétszer ennek a dalnak, egész este szilveszter van!”), a sokszori ismételgetések hatására egy idő után úgy érezzük magunkat, mintha a legmenőbb kortárs minimalista, szerialista zenei estre csöppentünk volna be, jelzett műfajnak ugyanis az a hatásmechanizmusa, hogy a sokszori ismétlések (repetitivitás) hatására a hallgató egyfajta hipnotizált állapotba kerül (minimalista szerzők: Philip Glass, Steve Reich, Terry Riley, Gavin Bryars, itthon: 180-as Csoport).

Nincs mit tenni, a dalseregek egyre csak vonulnak, úgyhogy akkor nézzünk körül a büféknél is: a nézőtér szélén nincs túl sok sátor felállítva, és azok sem túlzsúfoltak: a pultosok valószínűleg hozzászoktak már ahhoz, hogy ez nem az a közönség, mely fékevesztett konzumálásával tüntet, itt az otthonról hozott „elemorzsika” sztaniolpapírból történő elfogyasztása a trend.

Elefántok a dalkincsek porcelánboltjában

Az esemény minél hívebb dokumentálásának óhajától vezérelve kerülünk közel a színpadhoz, első kézből – sajátunkéból – hozzájutni apró információmorzsákhoz, például annak tekintetében, hogy a zenekar playbackel, avagy nem – nos, hát de,

néha még egy-egy énekes is, de ez azért nem jellemző, és senkit nem is zavar, minket sem. Viszont nem jól tolongtunk: amint Szacsvay László előadásában elhangzanak a következő sorok, miszerint „Leánykának bácsi, asszonyoknak úr, Aki vélem játszik, hamar megvadul” – harcias nénik vadulnak valóban ránk, kifogásolván, hogy kitakarjuk előlük a színpadot.

Bármilyen ellenkezés baljós jövőt vetített volna előre, a nyugdíjas haragban nincs köszönet, eloldalgunk hát, szívünkben megértő empátia lakozik, tudván tudva, hogy az esemény 18.30-as kezdetéhez képest a tér már fél ötkor (!) majdnem megtelt, így aztán hamar képet kaptunk a jó kilátással rendelkező ülőhelyek fontosságáról. Közben Szenes Andreától megtudjuk, hogy a „dalba öltött költészet” interpretálásában Koós János is nagyon az élen járt:

– mondja Andrea, majd következik Csonka Pici az „Isten véled, édes Piroskám” című örökzölddel, mely dalnak – üdítő módon – meglehetősen sötét, amolyan Massive Attack-es elektronikus zenei alapot vizionált az ismeretlen zeneiparos.

Az est egyik meglepetésvendége a kacskaringós életutat maga mögött tudó Schmuck Andor volt (a volt MSZP-s politikus egy időben Zámbó Jimmy személyi menedzsereként is működött), őt elég jó formában érte a Szenes-est, ledobott vagy 40 kilót, mosolygós kedvében pontosan és karakteresen, de nem túlgyakorolva vezette elő a „Mindenkinek van egy álma” című örök érvényűt.

„Merj álmodni Magyarország, Dobd el már a fanyar orcád”

Énekli az Apostol zenekar Meződi Józsefe, akinek ikonikus, szakállas, kalapos alakjára mindig is lehetett számítani, de a kelet-európai ZZ Topba oltott hórihorgas arcszőrzetviselő nem ezzel a felelős álmodásra buzdító („…de nem mindegy, hogy miről álmodunk”) dallal „robbant be” a tisztviselőtelepi éjszakába, hanem csakúgy, mint tavaly, a „Homokvár, légvár, kártyavár” veretes soraival:

„Annyi biztos, hogyha egyszer kártyavárat építek,

Nálam vasbetonból lesznek majd a jolly jokerek.

Hogyha bárki törne rá, ne dőljön össze az a vár,

Mert utólag már sopánkodni kár.”

Az Apostol sosem az a fékevesztett banda volt, amelyik keresztül-kasul szántja fel a színpadot a rock and roll égő fáklyájának zászlóvivőjeként, vagy hogy is mondjam, most is inkább a nyugodt, jobbra-balra dőlinkézés volt a fő koreográfia, de a közönség szívét így is megmelengették, és hát ez is volt itt a lényeg, Meződi hangja kieresztve, a „Nehéz a boldogságtól búcsút venni” és a többi klasszikus pedig kipipálva.

Természetesen ezt IS Szenes Iván írta, mint ahogy az összes, az esten elhangzott dalt, melyek között felidéződtek a Hofi Gézával közös munkák, egyébként felvételről (a „Lazítani” ezen a felvételen „Lázítani”-ra módosult, az „ellenzéknek nem érdeke, ha a kocsi jól halad” – sorokkal körbetűzdelve, hogy ez valamiféle múltból átnyúló aktuálpolitikai utalás volt-e, vagy nem, azt mindenki döntse el, sokaknak mindenről ugyanaz jut eszébe), de volt a kis Vuk dala is, mely dal megint, újra jött, látott és győzött.

Meglett az Erzsike

Az este tömény élményekkel telített el minden résztvevőt, elvenni, vagy hozzáadni a látottakhoz nemigen lehetett már. A kiürülő széksorok mellett úttörősorban, kettesével zárkóztak egymás mellé a párjukat kereső Szenes-rajongók (Mindenkinek megvan a párja? Hol van az Erzsike?), a véletlenre nem volt bízva semmi sem, itten logisztikai bravúrok lettek végrehajtva, a dalsereg-vonulás megszemlélésére szervezett befogadói csoportok katonás rendben hagyták el a helyszínt, mindenki tudta, hol van a helye az élményszerző kommandó hierarchiájában, beálltak a sorba, és még csak nem is parancsra tették.

de nem sikerült kideríteni, hogy kinek-kinek volt köszönhető a transzportok példás megszervezése. A jócskán elhúzódó műsor (este 10 helyett 11 után egy kicsivel lett vége) utáni elcsigázott nézőközönség nem volt közlékeny, és bár érdekes lett volna az, hogy ki szervezte ezeket a buszokat, milyen pénzből és satöbbi, valahogy nem sikerült a bizalmatlanság felhőjét eloszlatni még nekünk sem.

Pedig ez nem egy Békemenet volt, hanem egy, elvileg a szeretet jegyében organizálódott esemény, de eme nemes érzemény sajnos nem jár ki mindenkinek, a zsurnaliszta pedig mindig gyanús,

A színpadon azonban mégsem akad meg az események folyása: Schmuck Andor és Singh Viki duója ismétli meg kora esti jelenését, kb. 30, a helyszínen még ottmaradt kitartó érdeklődő előtt tüsténkednek, kiderült, hogy ezt is a szilveszteri tévéfelvétel okán teszik, kellenek esti fényben rögzített képsorok is a tökéletes szilveszteri műsorhoz, ezért dupláznak.

A hősünkről elnevezett térről közben kifarol az utolsó, nyugdíjasokkal megrakott busz is, kameradaruk pásztázzák az elhagyott, üres fehér kerti székeket, az utolsó kókuszgolyóárus is rég összecsomagolt már, a kiürült téren kísértetiesen visszhangoznak a még mindig sorjázó nótadalok, megkövült, borostyánba zárt emléklenyomatok között lépdelünk, az idő múlására fittyet hányó, a világ haladásának tényére folyamatosan rácáfoló, újra és újratermelődő nosztalgiáról szövünk új dallamot egy sosem volt aranykor vonzásában, reálisnak tűnő, visszafogott vágyakkal, olthatatlan reményekkel.

A felejthetetlen vasárnap estén többek között ezek a dalok csendültek fel:

Malek Andrea – Találkozás a Szenes Iván téren

Kocsis Tibor – Szenes Iván Slágermúzeum

Bodrogi Gyula – A legtöbb ember ott hibázza el

Opitz Barbara – Úgy szeretném meghálálni

Soltész Rezső – A régi ház körül

Mészáros János Elek – Ma önről álmodtam

Tabáni István – Utcasarkon sír egy kisgyerek

Malek Andrea–Malek Miklós – Kell néha egy kis csavargás

Nyári Károly – Kislány a zongoránál

Nyári Alíz, Nyári Károly, Nyári Edit – Én leszek

Szacsvay László – Kutyadal

Kocsis Tibor, Szabó Ádám – Macska-duett

Csonka András – Isten véled édes Piroskám

Zalatnay Sarolta – Félteni kell

Apostol – A legtöbb ember ott hibázza el

Fotók: Huszár Bogi