Morgolódnak a Rákóczi vendéglő teraszán ücsörgő törzsvendégek, hogy az időjárás miatt az összes Rákóczi téri koncertet a csarnokban fogják megtartani, márpedig a komfortzónájukat és sörüket ők el nem hagynák semmi pénzért – a fesztivál amúgy is ingyenes.

Pedig kommentárjaik többnyire velősek voltak tavaly is, a nyugdíjas hümmögésével jelezte a véleményét, a mérnök többnyire egy hangos „na”-val. A Bacsó Béla utcai koncertek során egy-egy hamis hang kapcsán azért konkrétabb bírálatot is megfogalmazták már ők.

Itt ez most vélhetően elmaradt volna, csupa remek produkciót hoztak a szervezők, minden napra hat darabot, mindösszesen tehát tizennyolcat, szóval, itt még nem lépett érvénybe a „rezsicsökkentés”, sőt a bőség zavarával küzdhettünk. A szervezés annyiban is a fesztiválhagyományoktól eltérő, hogy nincs itt semmi csúszás, mindenki óra nullakor kezd, az átállások miatt viszont most csak mindenkinek úgy negyven perc jutott.

Péntek délután négykor még csak úgy tucatnyian ülnek le a kartonszékekre – később talán az az egyedüli kritika, hogy ezekből kevés volt. Száz darab, viszont akadtak, akik haza is vitték volna őket, noha jövőre is jók lesznek még ezek. A száz azért is szimbolikus szám, mert szinte ennyi fellépő zenész érkezett, bár akadt, mint Balázs Elemér, aki több formációban is fellépett.

Tény, hatszor negyven percet végig ácsorogni embert, s főképpen térd- és gerincpróbáló, a jazzre meg legfeljebb billegni lehet, táncolni kevésbé. Ráadásul a Rákóczi csarnok a hétköznapokon is egyre sivárabb, egyre több az üres bolt, stand, viszont a csarnok akusztikáját mintha pont egy ilyen fesztnek „tervezték” volna.

Sajnos tehát egy zöldség-gyümölcsösön meg a „minőségi, de olcsó” boroson kívül más nemigen volt nyitva, utóbb a vécé sem. Jó, idén legalább kapható volt szendvics, zsíros kenyér, töltött káposzta, és kipakolt két ószeres is. Na, ők aztán abszolút tájidegenek voltak: két katonai terepruhába öltözött figura árult ólomkatonákat, pár történelmi könyvet, hadi ereklyéket, kitüntetéseket, egyéb dzsidza-bidzsát. Hogyan kerültek ide, fogalmam sincs, de ilyen háborús időkben különösen nem volt ízléses a „felléptük”.

Véletlenszerűen kérdeztünk meg egy türelmesen várakozó hölgyet, hogyan s miért érkezett a fesztiválra. Névtelenül nyilatkozó alanyunk elmondta, Budaörsről érkezett, mert ott aztán semmi sincsen, legfeljebb, sőt, csakis sváb zene, azt meg már nagyon unja. Ilyen meg csak a Józsefvárosban van.

A hivatalos megnyitóra egyébként két koncert között került sor, Pikó András lépett a színpadra. A politikusi beszédekhez képest sokkal személyesebb hangot ütött meg, elmesélvén, hogy tavaly a vásártéri színpad előtt már hely sem jutott neki, ezért a medencénél ült le egy helyi család idősebb nőtagjai közé. Akik felismerték, „és az egyikük azt mondta nekem: látja, polgármester úr, a mieink játszanak, és végre nekünk is”. Pikó szerint pedig éppen ezért találták ki a fesztivált, hogy a magyar jazz e pár napban visszatérjen arra a helyre, ahol részben megszületett és igazán naggyá vált.

Az biztos, hogy a közönség soraiban mindenféle népséget megfigyelhettünk. A délutáni koncerteken inkább a hatvanas, középosztálybelinek tűnő hölgyek s urak domináltak, bevetődtek a turisták is, hogy az esti koncerteken, nyilván a programhoz is igazodva, már a fiatalabbak uralják a terepet.

De betévedtek ide a Rákóczi tér hajléktalanjai is, sőt a tér önjelölt, úgy kétmázsás királya is, akit mi csak Dzsabbának hívunk, bírta is vagy tíz percig. Nála még a babakocsiban vagy a karonülők is tovább kihúzták, és nem úgy tűnt, hogy bealudni terveznek. A jazzt rétegzenének mondják, ha ez így van, akkor most abban az értelemben igaz ez, hogy minden – s nem csak józsefvárosi – réteg megfordult itt.

Stílusosan és pörgősen az East Gipsy indított, a band a roma zenei hagyományokat ötvözi a jazzel, élvonalbéli roma zenészek előadásában. Utóbb rá is kérdeztem Balázs Elemérnél – aki a szomszéd utcából érkezett –, hogyan állunk ezzel a roma meg jazz párosítással, aki gyorsan helyre tett, hogy nagyon unja és utálja már ezt a kérdést, hogy ki cigány, és ki nem az, a 21. században ezt így már nagyon el kellene felejteni. A zene arról szóljon, ki mit csinál – és egyeseknél semmiről sem szól, és szerinte sajnos sokkal több rossz zenész van, mint jó, avagy tombol a középszer. (Erről Yehudi Menuhin jutott az eszembe, akit meg azzal nyaggattak, hogy miért van olyan sok jó zsidó karmester meg hegedűs? Amire nemes egyszerűséggel azt válaszolta: sok jó van köztük, de sok rossz is…)

Hagyjuk is hát az etnicizálást, mert ha igaza is van Balázs Elemérnek úgy általában, megítélésem szerint itt nagyszerű zenészeket hallhattunk; képzavarral élve, ahogyan a kocsmában mondanák, a nívó szinten volt.

És ugyan szóban mit is lehetne még elmondani Szakcsi Lakatos Róbert és Oláh Kálmán quartetjeiről, őket is lekottázni kellene, már ha értene ahhoz a riporter. Meg a stíluskavalkádról, például a Canarro együttesről, mondjuk, őket inkább a téren tudtam volna elképzelni, mert swinges beütésükkel az utcazene hangulatát is felidézik.

Bevallom, minden koncertet én sem ültem végig, egy fesztivál másik alappillére a zenén kívül a barátkozás rég nem látott ismerősökkel. Mondjuk, marketing terén most sem volt túl erős az esemény – mert hát miből telne óriásplakátokra –, ezért sem árt a suttogó propaganda, az ismerősök odahívása.

Így én Dalos Györggyel, a Berlinben élő íróval ültem le egy órácskára, aki az ottani Magyar Ház igazgatója volt, ráadásul Moszkvában járt egyetemre még jócskán a Szovjetunió idejében. Szerinte a berlini kisebb utcai jazzfesztiválok szinte spontánnak tűnnek, kivéve, amit a brandenburgi kapunál tartanak meg, az már több tízezres rendezvény, és legalább annyira dominál a tömegjelleg, mint a zene – úgyhogy ő ezeket inkább csak a neten követi.

Dalos György visszaemlékezett a hatvanas évek Budapestjére, majd Moszkvájára is, főképpen azt hozta szóba, hogy a szovjet típusú hatalom számára a jazz mindig gyanús volt, ha tiltott nem is, s a klubokba szorultak.

Hogy ma a hatalom számára veszélyt jelent-e a jazz, arról el lehet filozofálni. Nyilván nem, de az biztos, hogy nem szavazatmaximalizáló műfaj, a józsefvárosi fesztivál meg pláne nem falunap, ahol lakodalmas rockra osztják az ingyen hamis gulyást.    

Szombaton meg is lepődtem, amikor az Oláh Kálmán Next Generation Quartet – a tagok zenészcsaládokból származnak és gyerekkori barátok –, majd az igazán, nekem újdonságot jelentő Rafael Márió Trió után (a Junior Prima díjas Márióval készült beszélgetésről következő cikkünkben számolunk majd be) a Balázs Elemér Group a megszokottól populárisabb vizekre evezett, bár erősen jazzes feldolgozásban. Így egy Szenes Iván által jegyzett dalszöveget is hoztak magukkal, az Április tréfa volt csupán címűt, amit hirtelen nem is tudtam hová tenni, ahogy az Apostol-feldolgozásokat sem, de szódával ez is elment, és persze a hangulat sem a Szenes Iván téri minapi koncerteket idézte, bár ezt csak Bujdosó kolléga beszámolója alapján feltételezem. A kontraszt nyilván teljes lehetett.

A Tzumo Trió Feat Szabó Gabi nevű felállás is még a populárisabb úton haladt, de ebben sem találhatunk kivetnivalót, a szervezők nyilvánvaló céljának tűnik, hogy ne csak a vájtfülű free-jazz rajongókat szolgálják ki, mert attól a műfajtól egyesek meg kiszaladnának nem hogy a csarnokból, de a világból is. Aztán a Sauropoda már úgyis másképpen csapott a húrok közé, a fiataloknak kedvesebb – mondjuk így: rockosabb – fílinget is hozták, ez már látszott a közönség összetételén is, hogy a szombati nap végét avagy a színpadot a Gentry Sultan dobja szét, mit mondhatnék, kicsit őrültek.

 (folyt. köv.)