„Muzsikus cigány családban születtem” – kezdi a beszélgetést Lukács Sándor.

Édesapja a 100 Tagú Cigányzenekar egyik vezető prímása volt, „két éve hagyott itt bennünket hirtelen”, 64 évesen. Hárman vannak fiútestvérek, „én vagyok a legkisebb”. A muzsikusok a fiúgyereket általában muzsikusnak nevelik, hogy továbbvigye a hagyományt, de ma már az sem ritka, hogy lányok is zenészek lesznek. „A bátyáimat apám hegedűsnek, prímásnak tanította, nekem, mivel balkezes vagyok, a cimbalmot ajánlotta. El is kezdtem egy nagy Bohák-cimbalmon tanulni.”

Apám is cimbalmos volt, tőle tudom, a Bohákot tartják a jobb hangszernek a Schundával szemben – rákérdeztem, mi a különbség a kettő között? Lukács úgy látja, a Bohák-cimbalom mérete nagyobb, a legalsó basszushúrok is különböznek, na meg a hangnyílás is másként van elhelyezve. A lényeg az, hogy a Bohák-cimbalom erőteljesebb hangú. De ő mégsem lett cimbalmos, hiába volt ennyire jó hangszere, pedig még a cimbalomverője is olyan volt, mint a legendás cimbalomművészé, a Kossuth-díjas Rácz Aladáré, amiben nincs hüvelykujj-bemélyedés. Ezt Rácz azért fejlesztette ki, hogy klasszikus zenei darabokat adjon elő a cimbalmon, mert őelőtte csak cigányzenekarokban játszottak rajta.

Lukács Sándor zongorista lett, azt is elmondja, hogyan:

„A televízióban láttam egy Cziffra György-koncertet: Liszt rapszódiáit zongorázta. Annyira magával ragadott a virtuóz játéka, hogy rögtön mondtam apunak, zongorista szeretnék lenni.”

Amúgy sem találtak egymásra a cimbalommal, nem állt kezére a hangszer. Ezt az apa is belátta, így eladta a cimbalmot, vett helyette egy hangversenyzongorát, és Sándort magán zeneiskolába íratta be a Vas utcában.

Lukács elvégezte a konzervatóriumot, majd Bécsben felvételizett a Zeneakadémiára. Fel is vették, de el sem kezdte, mert rosszra fordult az anyagi helyzetük, „ezért hajón kezdtem muzsikálni bárzenészként”.

Az akadémia elvégzése azóta is várat magára. Időközben megnősült, s nem engedhette meg magának, hogy a nappali tagozatra járjon, levelezőn vagy estin pedig az akadémián nem lehet tanulni. Akkoriban beiratkozott egy OKJ-s képzésre, az ingyen volt, logisztikai szakügyintéző végzettséget szerzett.

„Arra törekedtem mindig, hogy több lábon álljak.”

Most sem a zenéből élnek, mondja, mert „ritkán adódik hakni”.

Van egy Fornetti üzlete a Práter utcában, a felesége pedig a Józsefvárosi Önkormányzatban dolgozik. Az üzlet délután 3-ig tart nyitva, „így utána tudok a zenével foglalkozni”. És iskolába is jár, a Premier művészeti szakiskola 3 éves, alapfokú zongoratanári képzettséget ad. „Ezzel taníthatok kezdőket, kicsiket zeneiskolában, de már arról is szó volt, hogy tanárként maradok a Premierben. Ebben is apu a példaképem, ő is sok gyereket tanított.”

Arról is kérdeztük Lukács Sándort, miként kezdett el átiratokat készíteni. „Már kamaszkoromban azon gondolkodtam, hogy a B-moll csárdást, Rácz Laci szerzeményét valahogy klasszikus szintre kellene emelni. Húsz évvel később valósítottam meg.” De vannak más szerzeményei is.

Az édesapja írt egy sanzont Párizsi emlékek címmel, a tiszteletére azt is átemelte klasszikus szintre. „Hiszen szinte mindent neki köszönhetek, családszeretete, türelme, szorgalma mindvégig példakép marad számomra.” Sokat tanult tőle az emberekkel való bánásmódról és a kapcsolatokról is, mert egy jó prímásnak egy kicsit pszichológusnak is kell lennie, felismerni, kihez hogyan lehet viszonyulni, mondja. 

Felvett már egy lemeznyi anyagot, ezek között nemcsak átiratok, hanem saját szerzemények is vannak. Most kiadót keres, és támogatókat. Azt sem látja gondnak, hogy esetleg nem veszik komolyan, mert nem végzett művészképző iskolát. „Sokan nem végezték el, mégis elismert művészek lettek, sőt világhírnévre tettek szert, mint példaképem, Cziffra György is” – mondja Lukács Sándor.