Hány mesét kellett elolvasnia ehhez a pályázathoz?

Körülbelül 20 mesét olvastam el, az nem olyan sok. Tehát nem olvastam el mindent, mert úgy egyeztünk meg, hogy lesz egy kis előszűrésem. Egy ilyen pályázatnál nagyon sok a kezdő, ezért érdemes válogatni. A legjobbakat versenyeztettük, azokat viszont mind elolvastam.

Ezt hogy fogta fel, szórakozásnak vagy munkának?

Az olvasásnak egyszerre van munkaeleme is, meg van szórakoztató eleme is. Amikor egy nagyon nehéz könyvet, felnőtt könyvet olvasunk, akkor sokszor az is állati nehéz munka. Bármennyire is szórakozok, vagy igyekszem szórakozni, igyekszem a katarzist, a megrendülést megtalálni – ami minden művészetnek a célja, így az irodalomé is. Ez nem jön magától, ezért nagyon kell dolgozni. Amikor meséket olvasok – vagy meséket írok én magam is –, ahhoz, hogy ne didaktikus vagy szájbarágós legyen, ne legyen leegyszerűsített, legyen benne izgalom, kaland és fantázia, az egyszerre munka és egyszerre szórakozás is. Nem nagyon lehet különvenni a két dolgot.

Amikor ezeket a pályázatra beküldött meséket olvastam, akkor is éreztem azt, hogy most azért dolgozom, de voltak olyan pillanatok – mint amikor a villamosról olvastam, vagy a kisegerek szerelméről –, amikor azért elmosolyodtam. És a mosolygás már nem a munka része volt.

Miért tartja fontosnak, hogy az ember felnőttként is olvasson meséket? Hogy ne csak írjon, de olvasson is.

Szerintem az egyik legfontosabb tulajdonságunk, amit rendre elfelejtünk, és amivel rendre nem foglalkozunk: hogy

Ez a kisgyerek ugyanúgy várja a meséket, ennek a kisgyereknek ugyanúgy éhes a gondolatvilága, a fantáziája, mint amikor még mi is kisgyerekek voltunk. Ezt a kisgyereket ki kell elégíteni.

Ha nem foglalkozunk a bennünk lévő kisgyerekkel, akkor hamarabb megöregszünk, hamarabb meghalunk,

és még lehetne mindenféle csúnya szavakat mondani. Egyszerűen a mese – és egyáltalán az elbeszélés – fiatalon tart és mindenféle felnőttkori traumára is gyógyszer.

Most milyen mesén dolgozik?

Nekem a nagy mesekönyvem a Trapiti, és abból már két regény is született eddig (szerk.: Trapiti, 2020; illetve a Trapiti és a borzasztó nyúl, 2020), annak szeretném megírni a harmadik részét, amit már tulajdonképpen ki is találtam, azt legalábbis már igen, hogyan indul. Idő kell hozzá, mert közben benne vagyok egy nagyregényben, nemsokára lesz egy novelláskötetem, a Magvető Kiadó adja ki. Meg írok mellette mindenfélét, de a Trapitiből mindenképpen egy trilógiát szeretnék csinálni, ez egy nagy elhatározásom.

Mennyiben más az az állapot, amikor mesét ír, mint amikor, mondjuk regényt?

Kicsit visszább kell menni időben, azaz fiatalabbnak kell lenni a meseírás során. Vagy viccesebbnek kell lenni. Persze lehet szomorú is az író meseírás közben, de ne legyen nagyon szögletes. Ugye a mese az olyan, hogy tudod, hogy gyereknek írod, ezért vissza kell fognod magad. Nem lehetsz túl brutális vagy blaszfémikus. Gyerekké kell válni, meg kell próbálni hétévesnek lenni, és az ő fejükkel gondolkodni. Ha tizenéveseknek írsz, akkor legyél tizenéves.

Ezt hogyan lehet? Érti-e jól egy felnőtt író a mai gyerekek világát?

Vannak generációs szakadékok kétségtelenül, például hogy a modern technika megjelenését hogyan alkalmazzam a mesében. Olyankor azt szoktam csinálni, amit a nagy könyveknél, amikor mindenféle forrást felhasznál az ember, történetírókkal, helytörténeti munkákat. Mesék esetében pedig fiatalokat kérdezek.

Van egy ilyen Pálcika-sorozatom, abból is már két mesekönyv született (Pálcika, ha elindul, 2012; illetve a Pálcika, a detektív – A nagy Gerbera-nyomozás, 2020 – a szerk.), egy pálcikaemberről szól, aminek a második részét egy hétéves, éppen iskolás korba lépő, de már írni tudó, nagyon okos kisfiúval együtt írtuk a covid alatt. Mindig elküldtem neki az aznapi penzumomat, és akkor ő azt mondta, hogy ez jó, ez nem jó, ez rövid, ezt írd tovább, itt hibáztál. Tehát ő volt a tanácsadóm, Zöldi Samu. Tőle tudtam meg, hogy mi érdekel egy hétévest, vagy hogy milyen világba lehet őket belevinni. Most megint tervezek egy Pálcikát, amihez már meg is találtam a segítőtársamat, egy ötéves kislányt, aki egy íróbarátom unokája.

Fotók: Huszár Boglárka