Október 14-én tiltakozást, flashmobot szerveztek pedagógusok és szülők közösen az Üllői úti Budapesti Bárczi Gusztáv Óvoda, Általános Iskola és Készségfejlesztő Iskolában, ahova a sajátos nevelési igényű (SNI-s) gyerekek járnak. A szülők nem vitték iskolába a gyerekeket, hogy a gyógypedagógusok sztrájkolhassanak a béremelésért és a sztrájkjogért, mert jelenleg csak úgy sztrájkolhatnak, ha minimális szolgáltatásként az óráik 100 százalékát megtartják.
Az oktatási rendszer rossz állapota ma már közhely, de hogy megértsük, mit is jelent mindez a gyógypedagógia esetében, egy érintett szülő, Csiznier-Kovács Andrea lefestette, milyen is egy (illetve több) sérült gyermek szülőjeként boldogulni.
Két szóban összefoglalva: nagyon nehéz. Amikor egy kisgyerekről kiderül, hogy speciális fejlesztésre szorul, korai fejlesztésbe kerül, s a szakemberek személyre szabottan eldöntik, mire van szüksége.
De már óvodát találni neki nagyon nehéz még a fővárosban is, vidéken még reménytelenebb a helyzet.
Andreáék a XVIII. kerületből a XI.-be kellett vigyék a gyerekeiket – nekik két fejlesztésre szoruló gyerekük van. „Itt álltak velünk egyáltalán szóba.” Gond, hogy még ma is a szülőnek kell kitaposnia az ösvényeket, ha a szakértői bizottság megállapítja a szükséges fejlesztés irányát, az intézményeket már nem tudják hozzá biztosítani.
Ha a szülő kisír egy befogadói nyilatkozatot egy intézménytől, azt kijelöli, ha nem, akkor valahova „beszuszakolja” a bizottság a gyereket, akár jó az neki, akár nem.
Ha semmilyen intézmény nem áll rendelkezésre (sajnos ez sem ritka), a szülő kénytelen lesz otthon maradni gyermekével, s egy utazó gyógypedagógus jár ki hozzájuk heti rendszerességgel. Így viszont a kötelező 20 óra helyett csak 4–6 órát kap meg a gyerek, miközben a közösség fejlesztő hatásától is elesik, pedig Magyarországon minden gyerek tanköteles az állapotától függetlenül.
A tankötelezettségnek itt nagy a tétje: a gyerek – és az egész család – életminőségét alapvetően befolyásolja, hogy képes-e önállóan bekötni a cipőfűzőjét, tudja-e jeleznie, ha ki kell mennie vécére, stb.
A gyógypedagógus tehát az egész család életét tudja megkönnyíteni. A Bárcziba azok járhatnak, akik mozgásképesek. Itt roppant fontos a szoros együttműködés diák és tanár között, mondja Andrea. Egy gyógypedagógus sokszor már a gyerek testtartásából, szempillantásából következtet dolgokra, nüanszokból kell olvasnia – nagyon fontos tehát az összeszokottság, az egymásra hangoltság.
Ezért akár hónapokra vetheti vissza a fejlődést egy tanárváltás.
Márpedig a Bárcziból 2022 júniusában 10 pedagógus ment el. És nem azért, mert ne lenne bennük felelősségtudat, hanem mert kezdőként 150 ezer forintot keresnek, és szeretnének kifizetni egy albérletet. Ez a pénz később is csak 210 ezerre kúszik fel, holott itt olyan dolgokra is készen kell lennie egy pedagógusnak, mint például, hogy egy diák epilepsziás rohamot kap óra közben.
Hiába világszínvonalú az egyetemi gyógypedagógiai képzés, ha utána csak a hallgatók 30 százaléka marad a pályán, mondja Andrea. A pedagógusok mellett az iskolák is alulfinanszírozottak: a Bárcziban nincs most pénz üzemanyagra, ezért a gyerekek nem tudnak lovasterápiára menni, ami nem valamiféle luxusdolog: az ő fia ennek köszönhetően tanult meg járni. Hiába kap kisbuszt az iskola, ha a tankerület nem ad pénzt üzemanyagra, ott állnak a parkolóban, sorolja a példákat Andrea.
Egy ilyen jól működő iskola tehát hatalmas terhet vesz le az érintett szülők, családok válláról, de a szülők így is sokszor magukra vannak utalva, és akár egymással kommunikálva kell megoldást találniuk a gondjaikra, mert az informálás feladata sem működik rendesen az állami rendszerben. Főleg nem egy ilyen történetben, amely három állami területet is érint: az egészségügyet, az oktatásügyet és a szociális szférát.
Ezért húsba vágó például a Bárczi zavartalan működése a feleknek: gyerekeknek, pedagógusoknak, szülőknek egyaránt, és ezért nem tartható a jelenlegi helyzet, zárja szavait Andrea.
Képek: Karancsi-Albert Rudolf
