Mi az első emlékképe Józsefvárosból? 

Az udvar a Teleki tér 9-ben, ahol hatéves koromig nevelkedtem.

És az utolsó? 

A megváltozott Teleki téri piac képe. Nekem persze a régi a fontos.

És a legerősebb képe? 

A szintén megszűnt OTI-torony. Nagyon jellegzetes épület volt a Fiumei úton, jó magas, és amikor kiléptem az udvarból, mindig ezt láttam. Egyfajta vonatkoztatási ponttá vált.

Az idők folyamán hogyan változott ez a színes városrész? 

Egészen mások az emberek, a ruhák, minden. Mégis jellegzetes. Éppen a Népszínház utca nem változott meg, mert nem bontották el a házakat. Józsefváros lényege, sajátosságai azonban megmaradtak.

Egyszer így nyilatkozott: „Olyan környezetben nevelkedtem a Teleki téren, olyan emberek között, akik vadak voltak és kétkeziek és kérlelhetetlenek.” Mennyire maradtunk ilyenek? 

A lakosok biztosan vadabbak, mint az V. kerületiek, de ezzel semmit sem mondtam. Ez a túlélésből ered, a neveltetésből.

Megváltozott az utca nyelve? 

Teljesen, persze. A jassznyelv is, de én ezt már nem hallom. Régebben többet is káromkodtak, ha jól emlékszem. A piacon biztosan.

A memoárját mennyire érzi nosztalgikusnak? 

Biztosan, hiszen amíg a Teleki tér 9-ben gyerekeskedtem, a környéken mindenhol nagyon szerettek, minden ajtó nyitva volt előttem, bárkihez bemehettem. Fiúgyereknek biztos jó volt ott lenni. A két lány barátnőmnek – az egyik egy, a másik két évvel volt „kisebb” nálam – talán nincsenek annyira jó emlékeik. Jó lenne megkeresni őket, ha még megvannak valamerre.

A művészet világában forgott mindig is. Mennyire különbözik a film, a színház, a zene, és az irodalom világa? Melyikben érezte jobban magát? 

Mindig abban, amiben éppen dolgoztam. Egyiket sem szükségből csináltam, hanem mert kedvem volt hozzá. Sőt: hajtott a kíváncsiság. A lehetőségek mindig maguktól jöttek. Most viszont nem csinálhatnék filmet, mert nem adnának rá pénzt – ilyen kort élünk. Szerettem volna egy nyolcrészes sorozatot, mert nagyon jókat készítenek külföldön, mint amilyenek a Netflixen és hasonlókon mennek. Lett volna jó ötletem, de nem kellek, vélhetően a témáim miatt. Pedig biztosan érdekelné a nézőket. Kimentem a divatból. Könyvet viszont bármikor írhatok, mert az ingyen van.

Eszerint sosem volt karrierista. Mennyire érzi magát magányosnak? 

A színházban, filmezés közben mindenki munkatárs volt, és jól elvoltunk. Az irodalmi életben ma már vannak barátaim.

A könyvében, de a Megáll az időben is fontos téma, hogy „menni vagy maradni”. A filmben el is hangzik a mindenki által ismert kulcsmondat: „Jó, hát akkor itt fogunk élni.” 

1956-ban a szomszéd kérdezte, hogy megyünk-e, mert indult egy mentőnek vagy vöröskeresztes autónak álcázott kocsi. Édesanyámtól származik a mondat, ő szívesen ment volna külföldre, mégis maradt élete végéig. Engem is kérdeztek, hogy menjünk-e, mire én azt mondtam, hogy ne. Később lehetőségem lett volna Franciaországban vagy New Yorkban élni, de végül itt maradtam, és ez mindenkorra eldőlt. Csak hát akkoriban a vasfüggöny miatt más kihívást jelentett az emigrálás.

A nevelőapja miatt 16 évesen elszökött otthonról, a pápai gimnáziumban kötött ki. Hogyan érezte magát szabadnak? 

Előbb a Népszínház utcában kötöttünk ki az iskola miatt, ahonnan disszidáltak a lakók, és lakást cseréltünk. Valójában kitiltottak az összes budapesti gimnáziumból, ezért mentem el. A szabadság viszont nem helyhez kötött, ez belső szabadság. Ezt akkor szereztem meg, miután a nevelőapám elhagyta a családot, azaz édesanyámat és engem – a legnagyobb örömömre. Azóta szabad vagyok, mert megszűnt a családon belüli erőszak. Azaz egy rossz családból jó megszabadulni.

Kezdőként hogyan élte meg az irodalmi életet? 

1970-ben, 24 évesen jelent meg az első novelláskötetem, no, utána egy ideig nem is publikáltam. Van erről egy történetem. A kiadó páternoszterében összefutottam egyszer Bata Imrével, a neves szerkesztővel, irodalomtörténésszel. Ő mondta, hogy „figyelj, a ti írógenerációtoknak feladata van”. Merthogy akkor kevés fiatal író volt. És mi lenne a feladat? – kérdeztem vissza, mire ő: „Az, hogy újra felfedezzétek az Istent.” Merthogy akkor a vallás, a hit, a templomba járás be volt tiltva. Az Isten is be volt tiltva. Ezt úgy érthette, hogy a mi generációnk vezesse vissza az olvasót a hithez, Istenhez.

Megmondható az, mi legyen a művész feladata?

A történet folytatását még sosem írtam meg. Tehát amikor kiléptem a páternoszterből, összefutottam Kardos Györggyel, a Magvető Kiadó igazgatójával. Aki korábban az ÁVH megalakítója volt néhány társával. Sose találkoztam még vele, de fényképről felismert és behívott az irodájába. Azt pedig már hallottam, hogy a fia öngyilkos lett az ő szolgálati fegyverével. Én pedig rákérdeztem erre kerülő úton, mert láthatólag beszélni akart erről. Elmondta, hogy nem tud aludni, hajnalban beül a fürdőkádba, cserélgeti a vizet, hogy meleg legyen. A hangjából azt éreztem ki, hogy szeretné, ha megírnám az esetét. Ahogyan Bata Imre is azt szerette volna, ha azt írom, amit ő mond. A kevés fiatal írónak minden oldalról megbízatásokat akartak adni. Tehát azért nem írtam meg Kardos tragikus esetét, mert ő szerette volna. Valójában viszont azt tilos volt megírni, hogy a valóságban mi is történik – ma szabad a pálya. Az irodalom akkor, a szocializmusban veszélyesebbnek tűnt. Vagy a kommunizmusban, ahogy a Teleki téren mondták.

Hogyan sikerült elkerülnie a politikát? 

A filmet másképpen kontrollálták. Elmesélhetem a történetet, hogyan lettem rendező. Több forgatókönyvet is írtam, de utána minden a rendező, illetve a stúdióvezető felelőssége, aztán vagy bemutatják a filmet, vagy nem. Hozzáteszem, én bölcsészkart végeztem, magyar–olasz szakon, és csak az rendezhetett, aki rendező szakon végzett. De egyszer Nemeskürty István, a filmgyár egyik vezetője behívatott egy reggel. Elmondta, őt kirúgják az év végén, ám még egy filmre van pénze, és a forgatókönyvet írjam meg én. Amire elmondtam, hogy soha többé nem írok filmet, mert a forgatókönyvíró kiszolgáltatott helyzetben van. A rendező ugyanis elveszi a pénz felét – így is jártam –, hálátlan szakma, nem ismernek el, sehol sincs a nevem. Íróként viszont ott lehet a nevem. Ő viszont erősködött, hogy bármelyik filmrendező leforgatná a munkámat. Azt mondta, tud is egyet: engem. Adott egy öthetes határidőt. De már aznap eldöntöttem, hogy mit akarok. Délben egy barátommal ebédeltem. Nem mondtam neki, mi történt reggel Nemeskürtynél. Ő szociológiát tanult, s arról mesélt, hogy felfedezte a II. világháború előtti Magyary-féle intézetet, illetve diákok egyfajta titkos társaságát. Ismert egy Szaniszló József nevű egykori diákot, aki mindezt megírta. Rögtön felmentünk hozzá, ideadta a kéziratot – nem akarták kiadni –, elolvastam, és részben ez alapján készült A tanítványok című filmem. Csodaszerű dolog volt mindez egy nap alatt, így lettem filmrendező. És mivel jól sikerült az első harangöntés, hát folytathattam.

Így született meg az Eldorádó… 

Az emlékeim alapján gyorsan megírtam a forgatókönyvet. Rendezőként pedig én választhattam meg a helyszíneket. Éppen akkor bontották le a Teleki tér 9-et, és csak egy üres házhely, udvar volt már. Ott építették fel a kérésemre a régi Teleki téri standokat. Megnéztem a közfalak nyomait, és megállapítottam, melyik volt a mi szoba-konyhás lakásunk, és azt is, hol volt a nagyszüleim dupla ágya. Kérdezték, hol legyen Monori Sándornak a standja – a filmben ezen a néven szerepelt a nagyapám –, és én azt mondtam, hogy ott legyen, ahol az ágy volt. Babonából… És akkor ez volt nekem az Eldorádó: maga a tér, a környezet, az ország. Egyébként volt egy mozi a Józsefvárosban Eldorádó néven, ezért is adtam ezt a címet, meg hát mert a film az aranyról szól. Szellemidézés volt számomra ez a rendezés, a nagyapámék szellemét idéztem fel.

Mikorra várható önéletrajzi kötetének a folytatása? 

A Magyar Copperfieldet több mint három évig írtam, még talán két évig dolgozom az újabb köteten. Mert dédelgetni kell.

Fotó: Ványi Ákos, Magvető / Stekovics Gáspár, Facebook / Bereményi Géza