Pályáját költőként kezdte, 2002-ben jelent meg verseskötete a József Attila Kör gondozásában Mind csak idegenyebb úgy címen, de nagyon különböző úton indult el, mint nemzedéktársai. Mit nyert és mit veszített a hagyományos írói út megváltoztatásával?
A perifériák felé fordulásomban jelentős szerepet kapott az, hogy jobban érdekel a kitaszítottak alkotáshoz való természetes jogának érvényesítése, mint a karrierem alakítása. A Van Helyed Rendszer kiépítéséhez is ez a felismerés vezetett. Határozott döntés eredménye volt tenni egy lépést hátra művészként, kvázi „átadni a kamerát”, vagyis megosztani a filmezés, az írás, az edukálódás lehetőségét azokkal az emberekkel, akiknek ez nem privilégiuma, őket alkotói pozícióba helyezni. Ettől még nem adtam fel az alkotói munkát, viszont elhatárolódtam a klasszikus alkotói karrierút bejárásától.
Az új regényem megjelenésekor más irodalmi közegben találtam magam, és megrendüléssel szembesültem az irodalmi élet új keletű működésével. Ebben a közegben most még inkább úgy érzem, hogy a Marsról érkeztem. Hatalmas átalakuláson ment át az elmúlt évtizedekben az irodalmi élet, a sikerért komoly marketingjellegű erőfeszítéseket tesznek az alkotók, s mára oda jutottunk, hogy önmagában a mű kevés, másodlagos, és minden eladó: a szerző, a magánélete, az önfényezése, az a kép, amit kreálnak róla. Az olvasó manipulálható, fogyasztóvá degradálható, a reklám kiszolgáltatottja. Maga a kánon marketingtevékenység következménye. Ez mindig is idegen volt tőlem. Alkotóként hatni szeretnék az írásaimmal, de ezért a hatásért nem szeretnék „mindent megtenni”.
Létrehozta a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó Van Helyed Alapítványt. Egy alapítvány életében mit jelent a siker?
A mi esetünkben ez jól körülhatárolható. A Van Helyed Rendszerben patronáltak versenyképes tudást kapnak, jól veszik az útjukba kerülő akadályokat, új perspektívák jelennek meg az életükben. Mindenki befejezi az általánost, elkezdi a középiskolát, 95 százalékuk be is fejezi, ami pontosan az ellentéte a szegregátumokban élők sorsának, ahol a többség már az általánosban kiesik az iskolarendszerből és családot alapít. A mi gyerekeink továbbtanulnak, bennmaradnak a szakiskolákban, középiskolákban, mert támogató, szükségleteikre reflektáló burkot, inkubátort nyújtunk számukra az iskolás éveik alatt a fiatal felnőttkorukig, hogy megerősödjenek és helyt tudjanak állni, miközben igyekszünk megtalálni számukra a legalkalmasabb iskolákat, ahol kibontakozhatnak. Minden sikernek számít, ami kényszerpálya helyett életpályát nyújt a gyereknek. A Van Helyed Rendszerben az emberek autonóm felnőtté válnak.
Hogyan kell ezt elképzelni?
Úgy, mint egy startupot, amit az elmúlt 25 év tereptapasztalataiból építettem, és ami tudományos alapossággal lett kidolgozva. A Van Helyed Rendszerben a kismamákkal kezdve tulajdonképpen magzati kortól foglalkozunk a patronáltjainkkal. A szegregátumokból vagy szegregált iskolákból mindennap elhozzuk őket hozzánk a Van Helyed busszal az úgynevezett Stúdiókba, amelyek egy hatalmas, korszerű, főzési, fürdési, mosási lehetőségekkel, baba-mama szobákkal, játszó és tanuló helyiségekkel ellátott, otthonos épületben vannak kialakítva.
Itt egymásra épülő szolgáltatásokat nyújtunk, többségében roma szakszemélyzettel (patrónusokkal) és külsős szakemberekkel. A patrónusok szorosan együttműködnek a családdal, az iskolákkal, óvodákkal, egyéb intézményekkel, és mindazokkal a szakemberekkel, akik a gyerekek életében szerepet játszanak. Összehangoltan és személyre szabottan oktatási fókusszal biztosítunk kulturális javakat, alkotást, sportot, ellátást, szociális, egészségügyi esetkezelést, és egyúttal építjük a Van Helyed közösségét az egyenlőség és igazságosság alapértékei mentén. Az egyik legfontosabb cél, hogy a patronáltak a számukra legjobb iskolákba járhassanak, kényszerpálya helyett életpályára álljanak. A gyermekek a családok bevonásával a Van Helyed Rendszerben nőnek fel, életük jelentős részében itt szocializálódnak, fejlődnek. Budapesten a mobilizáció és továbbtanulási lehetőségek bővítése érdekében a rendszer részeként a Van Helyed Stúdió Plusz nevű szakkollégiumot hoztuk létre. Itt a személyes és közösségi patronálás tovább folytatódik – különórák, teljes ellátás – jól kidolgozott együttműködésben az iskolákkal és a szülőkkel.
Nincs fikarcnyi igazságalapja a többségi társadalom felől érkező elmarasztaló kritikának, hogy a nyomorban, 25-30 négyzetméteren többedmagukkal élő, munkanélküli emberek miért vállalnak annyi gyermeket? Kié a felelősség?
A világban nagy szegénységben élő, semmilyen perspektívával nem rendelkező emberek másképpen tekintenek a gyerekvállalásra, a családra, vagy mondjuk az időgazdálkodásra, a jövőre. A fogamzásgátlás elég sok pénzbe kerül. Nem ez az elsődleges ott, ahol élelemre, gyógyszerre, ruházkodásra sem telik. Másrészről edukációfüggő is, hogy az ember hiszi és tudja, megtervezhető a jövője. Ha az ember kénytelen egyik napról a másikra élni, akkor egy újabb gyerek születése olyan esemény, ami a sors ajándéka a halandó ember életében.
Nem olyan egyszerű elvárás, hogy beleképzeljük magunkat egy tőlünk teljesen idegen életmódra kényszerült ember környezetébe, életviszonyaiba, erre az egyén ritkán felkészült.
Pedig sokat segít megérteni bizonyos jelenségek okait, ha az ember beleképzeli magát a másik helyzetébe, hogy ő is oda születik, és egy csomó minden, ami most evidens számára, az nincs. De ha erre nincs lehetősége, mert életében nem járt mondjuk szegregátumban (szegénytelepen), amiből egyébként 1200 van az országban, akkor érdemes olyan szakirodalmat olvasnia, ahol kutatók ellenőrzött körülmények között, kísérletképpen kipróbálták, hogyan reagál egy ilyen helyen az ember a körülményekre. Mindkét esetben az derül ki, hogy a körülmények nagymértékben meghatározzák a viselkedésünket. Ha kútra kell járni a vízért, kevesebbet mosakszunk. Nem kell messzire menni, elég a múlt századi parasztkultúrát ismerni. Vagy ha például valaki szegregált iskolába jár, ahol nem szakképzett tanárok tanítanak, nem reflektálnak a képességeire, nem tudnak mit kezdeni a problémáival, akkor alapvető joga sérül, és nem rajta kell számonkérni, miért esik ki az oktatási rendszerből, vagy miért nem elég képzett ahhoz, hogy el tudjon helyezkedni a munkaerőpiacon.
Fejleszthető, tanulható a szolidaritás?
Vallom, hogy igen. Arra, hogy az empátia hogyan fejleszthető, bevált, jól alkalmazható pszichológiai módszerek egész sora áll rendelkezésre. Én hívő ember vagyok, és azt hiszem, hogy a szolidaritás olyan alapértékekre épül, amelyek megtalálhatók a keresztény értékrendben is. Csak gyakorolni kell.
2014-ben jelent meg Carlo Párizsban című, érzékeny témákat érintő ifjúsági regénye. Vajon miért ritka a cigány szereplő a Magyarországon készült művészi produktumokban?
Ez a reprezentáció kérdését érinti. Amíg nincs roma emancipáció, addig a romák nem jelennek meg az irodalomban sem egyenrangú karakterekként. A regényemben azonban Carlo, a roma fiú igazi főhős. A regény egy klasszikus fejlődéstörténet, az olvasó arra van meghíva, hogy a roma főhőssel és barátaival azonosuljon, ahogy ezt az ember olvasás közben a regények szereplőivel teszi.
Vádként nem érte, hogy miért törődik nem cigányként a cigányokkal?
A nem cigányok felől sokszor ért támadás, fenyegetéseket is kaptam. A legtöbbször azzal kérdőjelezik meg a munkámat, hogy minek olyanokkal foglalkozni, akik nem akarnak kitörni. Csakhogy ez tévedésen alapul. Mindenki akarattal, motivációval születik, nézzünk meg egy csecsemőt, érdeklődik, dolgozik benne a hajtóerő, hogy megismerje a világot. Ezt a motivációt kudarcok és egyéb rossz élmények kiölhetik az emberből, de a magja ott marad, még fel lehet ébreszteni. Én ezt csinálom. A romák oldaláról azonban jogos a kritika a nem romák felé, hogy ne úgy akarjanak „segíteni”, hogy közben őket senki sem kérdezi meg. Elég baj az is, hogy például van egy berögzült romakép, amit nem a romák alakítottak ki magukról, mondjuk a médiában, ahol vagy bűnözőt vagy virtuózt, vagy egzotikus celebet látunk. Miért nem látjuk az egyébként létező roma egyetemistákat, orvosokat, ügyvédeket, operatőröket?
Nemrég jelent meg Istenhegy című regénytrilógiája első darabja, a Kisasszonyképző. A főszereplőül választott, több más mellett ruha- és jelmeztervező Tüdős Klára alakjában mi ragadta magával?
Tüdőst az előképemnek tekintem, sok a párhuzam közöttünk. Nem besorolható, integráló és független személyiség volt. Egymástól eltávolodó világok összekötésén fáradozott. Csodálom őt a bátorságáért, ahogy az életét kockáztatva mentette a zsidókat és az üldözötteket a vészkorszakban, ahogy, ha kellett, mindenéről le tudott mondani mások érdekében.
Ayhan Gökhan
Fotók: Bódis Kriszta
