Nem foglalkozom szellemidézéssel, de néha próbálom elképzelni, kik lakhattak ebben a lakásban ötven vagy száz éve. A ház nagyjából száztíz éve épült, a pontos adatok sajnos hiányoznak a nyilvántartásból. Lift már van, ami nagy vívmány volt a huszadik század elején, mert a tíz vagy húsz évvel korábban épült házakból még kispórolták ezt az elmés szerkezetet.

Én harminchárom éve kísértek e lakás falai között, s noha volnának néha kérdéseim a tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti önmagamhoz is, úgy érzem, a közelmúlttal nem érdemes foglalkozni. Ugorjunk inkább egy nagyot az időben, mondjuk ötven évet.

Ha nem tévedek, a hetvenes évek elején már az az ember lakott itt a családjával, akit személyesen is ismerhettem, mert a kilencvenes évek elején egy ideig ő volt a törvényes tulajdonos, ezért találkoznom kellett vele havonta egyszer, hogy ellenőrizze, befizettem-e a számlákat. Rendszerint akkor keresett fel, amikor egy átmulatott éjszaka után próbáltam kialudni a tivornya fáradalmait. Alsógatyában nyitottam ajtót, és a konyhában ültünk le, ahol nagyon lassan lapozta át a csekkek bizonylatait, és pipálta ki az egyes tételeket. Én közben ásítoztam, kávét csináltam, megkínáltam őt is, de nem kért.

Sörrel nem mertem megkínálni, viszont nem voltam elég bátor, hogy lopva belekortyoljak a fridzsideren felejtett fél üvegbe. Féltem a törvényes tulajdonostól, akinek a nevét nem árulhatom el, ezért nevezzük őt T. T.-nek. T. T. matematikát és fizikát tanított egy gimnáziumban, és szigorát látva nem lettem volna a tanítványa. Egyik tárgyból sem teljesítettem jól annak idején, s bár így van ezzel a fél világ, az emberek mégis szégyellik. T. T.-nek ekkor már nem volt esélye, hogy bármelyik tantárgyból is megbuktasson, a reggeli számlaegyeztetéseknél mégis úgy éreztem, hogy vizsgáztat. Úgy pipálta ki az összesített számlák egyes tételeit, mintha a dolgozatomat javítaná.

Amikor végzett, összegyűrte a feleslegessé vált papírokat, és megkért, hogy dobjam ki a szemétbe. Pontosan egyenlő távolságra voltunk a szemétkosártól, mint az egyenlő szárú háromszög alapjának két végpontja a szárak metszéspontjától, mégis természetesnek érezte, hogy megkérjen erre a szívességre. Udvariasan kért meg, mégis olyan hangsúllyal, amire az ember nem szívesen mond nemet. Pláne ha rossz jegyei voltak annak idején matematikából és fizikából.

Amikor kidobtam a papírcsomót, óvatosan visszaereszkedtem a konyhai székre. T. T. már indulni készült, de egy pillanatra tétovázott. Valami nem stimmelt, ráncolta a homlokát. Ez az asztal billeg, mondta szigorúan. Igen, a konyhai asztal billegett, erről magam is tudtam, de egy pillanatra sem gondolkodtam el ennek lehetséges okain és következményein. Csak tudomásul vettem, ahogy az ember tudomásul veszi, hogy idióták irányítják az országot, amelyben él, és hogy jaj de csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni ezen, babám, kéj. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Tanácstalan voltam.

T. T. azonban felnyitotta a szemem. Nyugodtan magyarázott, hagyta, hogy ellazítsak, nem vizsgáztatott, nem kellett félnem. Hány pont határoz meg egy egyenest, kérdezte cseppet sem szigorúan, szinte barátságosan. Kettő, vágtam rá készségesen, és ő ugyanilyen készségesen bólintott. Hát egy síkidomot? Három, mondtam kissé bizonytalanabbul, de a bólintásától megnyugodtam. Hát persze hogy három, nyugtattam magam, de T. T. máris nekem szegezte a következő kérdést. Feltétlenül szükséges-e, hogy négy pont ugyanazon síkban helyezkedjen el. Hagyott pár másodpercnyi gondolkodási időt, de utána kérdőn tekintett rám.

Egy frászt, gondoltam, az a négy pont akár négy különböző síkot is kijelölhet a végtelen térben, a kozmoszban, amely hirtelen fagyos sötétjével ölelt körül, és legszívesebben belekortyoltam volna abba az előző este ott hagyott fél üveg sörbe, de T. T. szigorú pillantásától tartva csak annyit nyögtem ki, hogy négy pont nem tartózkodik feltétlenül ugyanabban a síkban.

Egy újabb fejbólintás volt a jutalmam, illetve a felismerés, hogy miért is billeg valójában az asztal. Azért, mert tetszőleges sorrendben kijelölt lábai hármasával különböző síkokat definiálnak, és ezek a síkok úgy kuszálják össze a teret, hogy az asztal viselkedése meghatározhatatlanná válik. Ezt a meghatározhatatlanságot nevezzük mi jobb híján billegésnek.

T. T. elégedetten távozott, én pedig úgy éreztem magam, mint egy összegyűrt papírgalacsin.

T. T.-ről még annyit, hogy a vezetékneve elég viccesen hangzott. Semmiképp sem árulhatom el, legyen elég annyi, hogy ezzel a névvel én nem mertem volna kiállni egy gimnáziumi katedrára. A tizenéves fiatalok könyörtelenek, és egy szigorú matematika-fizika tanártól félnek a legjobban, viszont azonnal kinevetik és kigúnyolják, ahogy hátat fordít. A fiúk harsányan röhögnek, a lányok visítva kacagnak. És ha valakinek vicces a neve, annak aztán nincs kegyelem. T. T. nagyon jó tanár lehetett, de nem érdekelte, hogy a neve miatt talán kinevetik, vagy kivételes műveltségének hűvös magasából nézte le azokat, akik ennyire idétlenek. Pár éven belül én lettem a T. T., és most próbáltam elképzelni, hogy kik lakhattak itt száz éve. Egy nagy család, a vezetéknevüket sajnos nem tudom, mert nem szerepel a nem létező nyilvántartásban. A keresztnevüket most kitalálom. Gáspár, az apa, a felesége, Etelka. Gyerekeik Árpád, Imre és Bea. Dorottya, a nagymama. A kutya neve Cézár, de leginkább csak Cézi. A cselédlány Bori. Róluk legközelebb.

Itt olvashatóak további Borongók