Már vagy hússzor járt kint Ukrajnában segíteni a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség küldöttsége, legtöbbször Iványi Miklós lelkésszel (Iványi Gábor testvérével) az élén. Rögtön a 2022. februári támadás után indult az első küldöttség, amikor még olyan hírek terjedtek, hogy a magyar származású férfiak nehezen tudnak közlekedni a határon, sőt olykor letartóztatnak férfiakat.

Könyvek, gyógyszerek, nagyszerű emberek

Ezek a rémhírek nem bizonyultak igaznak, de az első küldöttség óvatosságból női volt. „Mindig a nők azok, akik hősiesen vállalják az ilyen dolgokat, tisztelet ezért nekik”, emlékszik vissza Iványi. Először a kárpátaljai részen jártak – akkor még Kijev környékén is háborúk voltak, nem lehetett tudni, milyenek a körülmények. A beregszászi kórházba orvosi segédeszközöket, gyógyszereket, operáláshoz szükséges eszközöket vittek, de élelmet és ruházatot is.

Egyszer Kocsis Andrással, a Kossuth Kiadó igazgatójával is jártak Kárpátalján, és az élelmiszereken kívül könyveket is vittek – talán kissé meglepő háborúban a könyvadomány, mégis óriási örömmel fogadták a Beregszászi Központi Könyvtárban a kortárs magyar írók munkáit. Egy ungvári orvosirendelő-központba pedig nagy gyógyszerszállítmányt vittek, antibiotikumot, fájdalomcsillapítót. Gyógyszercégekkel ugyan partnerségi viszonyban nincsenek, de amikor felhívást tesznek közzé, sokan hallgatnak a szívükre, és segítenek.

Segélyezés közben nagyszerű emberekkel került kapcsolatba. „Annyi önfeláldozó és fantasztikus emberrel találkoztam, ez pluszajándéka ezeknek az utaknak!”, mondja Iványi Miklós. Ungváron a magyar–ukrán Kuchmash házaspár ilyen volt: a hölgy a tolmácsolásban áll rendelkezésre, ami nem volt egyszerű feladat, de segített új kapcsolatokat is találni, hogy Ukrajna belsőbb területeire is tudjanak segítséget juttatni Iványiék.

Többször vittek kisebb, 1,5-3 kW-os generátorokat, amik 60-70 kilósak, kisebb teherautóban is elférnek. Az ezekkel fejlesztett árammal kazán működését tudják biztosítani, hogy az áram nélkül maradt ház lakói ne fagyjanak meg, számítógépek is tudnak róla menni, folytatódhat a munka is, de akkus világítótesteket is feltölthetnek róluk. (Az ősz végén lett kritikus a helyzet, ahogy az oroszok szisztematikusan támadják az ország infrastruktúráját, sok az áramkimaradás, gond lett a fűtéssel, rengetegen fagyoskodnak.)

Egyszer vittek egy óriási, 40-60 kW-os generátort is Demszky Gábor volt főpolgármester közbenjárására, ami egy irodaházat is tud működtetni. Ez a főváros, pontosabban a Fővárosi Vízművek felajánlása volt, s kapóra jött nekik, hogy Iványiék épp készültek kiutazni. Az aggregátort a kijevi főpolgármester hivatala vette át. Ehhez már egy komolyabb jármű ereje és helye kellett, mivel az eszköz úgy 1 tonnát nyom.

Meggyalázza az orosz hadsereg a civileket

Időközben informális kapcsolat alakult ki helyiekkel, akik felvilágosították őket, éppen melyik útirány nem javasolt biztonsági okokból. Kijevben, Bucsán és a környékén jártak. „Borzalmas dolgokat láttunk ezeken a területeken: Andrijivka (magyarul Andrásháza) kis falu 100-200 éves kis parasztházakkal, látszik rajtuk, hogy generációkon keresztül éltek ott emberek, apáról fiúra szállt a ház, a telek. Ez a kis falu most szerteszét van lőve. Belátható, hogy stratégiai, katonai értelme nem volt, egyszerű parasztemberek éltek ott békében. Az oroszok megalázták, meggyalázták a polgári lakosságot, azt mesélték nekünk, hogy végigerőszakolták őket a katonák”, idézi fel Iványi Miklós a szörnyűségeket. Láttak olyan házat, aminek az ajtajára az van kiírva: itt emberek laknak.

A kijevi előváros, Borogyanka terén áll egy Sevcsenko-szobor – ő volt az ukránok Petőfije –, szét van verve, a feje szétlőve. „Mindent igyekeznek elpusztítani a támadók, ami az ukránoknak fontos” – mondja Iványi. Az is megfigyelhető, hogy például lakóházakat úgy semmisítenek meg az oroszok, hogy egy hosszú tízemeletes sorház közepén szétlövik a lépcsőházat, így az egész összedől, maga alá temetve a civil lakókat.

Iványiék vittek menekülttáborokba is meleg ruhát, élelmiszert, és leültek beszélgetni az ott élőkkel, akik idővel megnyíltak, mert végre figyelt rájuk valaki, s nem csupán statisztikai adat voltak, amit ki kell pipálni.

Iványinak lelkészként különösen fontos a személyes kontaktus, a beszélgetés, így megrázó történeteket hallott. Egy papról mesélt neki valaki a még most is harcok alatt álló Bahmutból: a lelkész segített fölpakolni a menekülésre alkalmas járműre a helyieknek és tartotta bennük a lelket. Majd elment maga is velük a biztonságosabb helyre. De amikor megtudta, hogy a templomát szétlőtték, visszament, hogy helyrehozza az Isten házát – renoválás közben lőtték agyon.

Egy másik településen egy tízgyermekes édesapa kimenekítette a családját, ám úgy gondolta, a falunak szüksége van a segítségére, ezért megpróbált visszafelé gyógyszert és élelmiszert vinni. De egy orosz ellenőrzési ponton szétlőtték a lábát. Meg lehetett volna menteni, de nem volt gyors helyi orvosi segítség, ott vérzett el az autóban.

Európát védik

„Minden tele borzalommal, de nem lát az ember orrát lógató embert”, hívja fel Iványi a figyelmet egy másik tapasztalására. Külföldön járva mindig nézi az arcokat, mi tükröződik rajtuk – na, itt nem a depresszió, a nihil látszik, hanem a bizakodás, a remény, és hogy az anyaföldön túl az összetartozásért is küzdenek. „Látni egymás tiszteletét és a szeretetet a pokoljárás közben.”

Fel sem merül az a pesszimista szemlélet, hogy valamit hogyan nem lehet megoldani. Általában ugyanis kétféle embertípus van: az egyik azon igyekszik, hogy elmagyarázza, mit miért nem lehet megcsinálni, a másik pedig megpróbálja a lehetetlent – Ukrajnában most az utóbbival lehet találkozni.

Ha valamit meg kell oldani, legalább 5-6 ember van, aki fölkínálja a segítségét, és megszervezik a dolgokat. Ungváron van négy vállalkozó nő, a háború első pillanatától kezdve segítenek: felépítettek egy menekülttábort, fogadták a vasútállomáson a menekülteket, megszervezték az adminisztrációt, az orvosi segítséget – a semmiből. „Amivel az ember találkozik, és itthon nem nagyon érhető tetten, hogy szívük-lelkük benne van, hogy jobb legyen: jobb legyen az országuk, a világ, jobb legyen az embereknek, és ezért készek mindenre. Ez pozitív élmény volt.”

Az már kevésbé, hogy a legkisebb faluban is tudják, hogy ki a magyar miniszterelnök, de sajnos nem azért, mert jót tett az ukrán népnek. Iványiék rendre el szokták mondani, hogy Magyarország nagy része nem úgy gondolkodik, mint amit a hivatalos politika sugall, hanem érzékenyek, segítőkészek, drukkolnak az ukránoknak, és hogy vége legyen a háborúnak.

Iványi úgy látja, ha Ukrajna elesik, tovább fog jönni a megszálló hadsereg. „A magyarokat mindig Európa védőbástyájának szeretjük látni – ha azt gondoljuk, hogy régen mi megvédtük Európát, akkor most láthatjuk, hogy nagyszerű emberek az életüket áldozzák, hogy Európa ne legyen veszélyben. Nagyon fontos, hogy magyarként legyünk kint, lássák, hogy segítünk, érző szívűek vagyunk.”

„Tedd meg, ami rajtad áll”

Érkeznek hozzájuk konkrét megkeresések, gyógyszert, aggregátort kérnek legtöbbször. Minden kérésnek sajnos nem tudnak eleget tenni, de nagyon igyekeznek. „Azt mondja a Szentírás, tedd meg azt, ami rajtad áll”, idéz Iványi. Állítólag vadásznak a segélykonvojokra, ezért óvatosnak kell lenni, ha a harci területekig szeretnék eljuttatni a segítséget. Ezért általában kint átveszik a segélyszállítmányt, amit ők a biztonságos terület határáig elvisznek. Mivel nem a legjobbak az utak, 13-14 óra odajutni.

A terv szerint visznek majd aggregátort iskolába is. Jártak már korábban is iskolában, ahol az igazgatónő elsírta magát, hogy pont azok segítenek, akikről csupa rosszat hallanak, ahonnan pedig azt várta volna, hogy segítség jön, az oroszoktól, mást kapnak…

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf