Szerény, de lelkes ünnepség keretében emléktáblát helyeztek el a Práter utca 9. falán április 20-án. Ebben a házban volt műterme 1907 és 1915 között Mednyánszky Lászlónak (1852–1919), a különc festőnek. Különc, különálló, egyedülálló, rendkívüli volt művészként és emberként is, a Mednyánszky-jelenség izgalomban tartotta az őt követő generációkat.

Magánkezdeményezésre

A résztvevők – a Mednyánszky Társaság, az önkormányzat képviselői, Mednyánszky képzőművész- és egyéb rajongói – között túlnyomórészt idősebb embereket láttunk. Úgy tűnik, a legjobbkor került ki az emléktábla, ami segíthet abban, hogy ne legyen elfelejtve.

Az emléktábla Horváth László egyéni kezdeményezése volt. A nyolcadik és kilencedik kerületi lokálpatrióta (ti. most épp Ferencvárosban lakik) és városvédő, a Budapesti Városvédő Egyesület tagja és fotósa jól ismeri a Práter utcai házat, és jó barátság fűzi a tervező, Körössy Albert Kálmán leszármazottjához is. Erőss Gábor kultúráért is felelős alpolgármester azt mondta, hogy az önkormányzat örömmel vállalta a tábla állítását. Most azonban nem mondott beszédet, mert abban állapodtak meg a szervezőkkel, hogy a politikusok háttérben maradnak. És ez így is volt, hiszen rajta kívül még Sátly Balázs frakcióvezető és Hermann György önkormányzati képviselő is ott állt az ünneplők között (mindhárman a Momentum-Párbeszéd frakció tagjai).

De találkoztam két idős művésszel is. Szabó Gábor szobrász jó 10 éve már készített egy bronz domborművet ide, de akkor valahol elakadt az emléktábla-avatás folyamata. Most egy egészen más koncepció valósult meg, amit ő is nagyon szerencsésnek tart. Ez nem kifejezetten szobrászi, inkább építészeti megoldás, a ház szecessziós stílusába tökéletesen illeszkedő márványtábla szöveggel, mintha eredetileg is odatervezték volna. (Szabó Gáborral jártuk be a Százados úti művésztelepet két éve.)

A tábla a ház Kisfaludy utcai oldalán van, a Práter utcai homlokzaton nem is lehetett volna ilyen szépen elhelyezni. Mednyánszky műterme egyébként a Práter utcára néz, a kapu felett, a legfelső szinten jól látható az ideálisan, észak felé tekintő nagy üvegablaka. Most Gajzágó Sándor festőművész él és alkot ebben a műteremben, ő is ott volt az ünneplők között.

Pár szót váltottunk Breznay András festőművésszel, a Mednyánszky Társaság elnökével is. A felvetésre, hogy a Kádár-korban mintha Mednyánszkyt az elesettek melletti kiállása miatt afféle szocialista festőnek állították volna be, azt mondta, Mednyánszky Lászlónak semmiféle politikai indíttatása nem volt. Bárónak született, ám valóban szegényen, szerényen élt, és különcsége miatt kirekesztett is volt, ezért „Józsefvárosban itt van a helye”. Festészete realista talajon indult, a barbizoni iskola eredményeit hozta haza.

Szerinte nem lehet besorolni egyik iskolába sem,

nevezhetjük atmoszférikusnak is akár, de tény, hogy nagyon tudatos művész volt, aki a legbonyolultabb témákat választotta, hogy meg tudja ragadni bennük a hangulati elemeket. „Ahogy az élete haladt, és megismerte a szegénységet, végül már egyfajta expresszionizmus jellemezte, zaklatott ecsetvonással festette meg a háború halottait. Hatalmas tájképfestői életművet hagyott hátra, de nagyon-nagyon értékes, ahogy a szegény emberek szenvedését, a kitaszítottakat bemutatja, és itt találkozik benne a baloldali a jobboldali eszmeiséggel.”

Az „il Santo”

Beszédet Simon Magdolna művészettörténész mondott, kitért a ház történetére és Mednyánszky László életének állomásaira is. A Práter utca 9-en kívül még két helyen lakott Józsefvárosban: a József utcában és a Szűz utcában.

A közismert életrajzot itt most nem idéznénk fel, azt azonban fontos megemlíteni, hogy báró volt, jómódban született a Trencsén megyei Beckón, családja mérnöknek szánta, Zürichben tanult, de átjelentkezett a müncheni festészeti akadémiára, majd tanult Bécsben és Párizsban, ott az École de Beaux Arts-on. Amennyire érdekelte a festészet, annyira közömbös volt a művészi karrier építésében. Modelljei a társadalom peremén élő emberek voltak, akiket anyagilag is támogatott.

„Képeit eladva, pénzét a rászorulók közt szétosztotta, a létminimum határán élt”,

mondta Simon Magdolna. De nem volt más tekintetben sem átlagos. A keleti eszmék, a teozófia és a buddhizmus híve volt, a saját neméhez vonzódott. Arról azonban nem esett szó, hogy ez milyen közvetlen hatással volt az elvonultan élő festő életére, de egy avatóbeszéd nem szólhat mindenről, nagy érdeme, ha felkelti a hallgatóság kíváncsiságát.

Hogy milyen ember volt Mednyánszky, azt többek között két történettel is érzékeltette Simon Magdolna.

Amikor mérnökből festőnek állt, a szülei ebben is támogatták, és Párizsban műtermet béreltek neki, egy évre előre ki is fizették. Azonban nem sokáig használta, mert találkozott egy szegény sorsú magyar festővel,

és átengedte neki a műtermet, ő pedig elköltözött és alkalmi munkából tartotta fenn magát.

A párizsi évekből, pedig kiállítása is volt ott, jószerivel nem maradt képe, mert elajándékozta őket vagy a képekkel fizetett, illetve jótékonykodott a bevételből.

A másik történet már a hajlott korú Mednyánszkyról szól, aki 62 évesen, az első világháború idején, a kultuszminisztérium engedélyével hadirajzolóként a frontra ment megfesteni a háború borzalmait. Az olasz fronton, Isonzónál is ott volt, a feje felett véres küzdelem dúlt, miközben ő csak ült és rajzolt. Minden a világban paránnyá lesz, feloszlik az ősanyagban, a háborúban visszaveszi az embereket a természet – ilyen gondolatokat őriz a naplója. Az olasz katonák

csodálták a Buddha nyugalmú magyar festőt, és maguk között csak úgy nevezték, il Santo, a Szent.

Nem bántották, és amikor az egyik olasz katona mégis rálőtt Mednyánszkyra, a társai alaposan megverték.

A háborúban végül mégis megsérült, betegen és magányosan halt meg bécsi műtermében. Végső sírhelyet is Józsefvárosban, a kerepesi temetőben, a Kerepesi úti sírkertben kapott.

Simon Magdolna végül a fiatalon elhunyt Justh Zsigmond 1895-ben, posztumusz megjelent Fiumus című regényére hívta fel a figyelmet, amely a felvidéki nemesi családok végnapjairól szól. „E családok egyike az a Czobor család, melynek tagjaiban a Mednyánszky famíliát mintázta meg az író. A regény mellékszereplője Czobor Lipót, akiben egyértelműen Mednyánszky László alakját ismerhetjük fel.”

Fotók: Istenes Gergely