A Kesztyűgyár 15 éve alatt mi lett a legnagyobb siker, eredmény? Mennyire váltotta be a terveket az intézmény?

A közösségi ház megnyitása 2008-ban a Magdolnanegyed szociális városrehabilitációs program része volt, amit az Európai Unió finanszírozott, és 2005-ben kezdődött el. Ez egy kísérleti modellprogram volt, amely a helyi lakosokat is bevonta a közösségi terek kialakításába. A lakosság kiköltöztetése helyett a társadalmi integrációt célozták meg a programot elindító szakemberek és politikusok.

Úgy tudom, az épület elődjében korábban is volt közösségi, kulturális élet a falai között működő kisipari műhelyek mellett. Az egyik műhelyben egykor kesztyűket gyártottak, erre utal a Kesztyűgyár elnevezés. A jelenlegi helyszínt az építészetileg érdekes, innovatív megoldásokkal, befogadó terekkel, teljes akadálymentességgel kimondottan közösségi háznak tervezte Alföldi György, Sárkány Csilla és Kolossa József.

Nehéz lenne összefoglalni ezt a 15 évet, nincs is rálátásom teljes egészében. A nyitáskor és az első 3 évben mint közösségi szociális munkás dolgoztam itt, 2020 óta pedig szakmai igazgató vagyok.

2008-ban lelkes és elkötelezett kollégákkal, civil szervezetekkel és külsős szakemberekkel kezdtük el a közösségi ház programjait kidolgozni, szem előtt tartva az akkori statisztikai adatokban, kutatásokban feltárt problémákat.

Nem tudom megítélni, hogy akkoriban mennyire voltunk eredményesek, nyilván voltak nehézségeink. Egy nagyvárosban, ahol rengeteg az inger, teljesen más közösséget fejleszteni és programokat megvalósítani, mint egy elzárt vidéki szegregátumban. Néhány külsős partnerünk ki is akadt annak idején, hogy mennyire nehéz fenntartani a figyelmet.

Az akkor indított programok között van, ami továbbfejlődött, van, ami újraéledt, és időközben át is vett feladatokat a Kesztyűgyár. Ahhoz képest, hogy elvileg szabadidős és kulturális programokat kínálunk, azt kell, hogy mondjam,

eléggé sok szociális tevékenység kapcsolódik az alaptevékenységünkhöz.

Az alacsony iskolázottságra és magas munkanélküliségre reagálva például akkoriban kezdtük el a mentorprogramot. Ma Padtárs Mentorprogram néven külön kis közösséget alkotnak. Munkatársaink és óraadó tanáraink egyéni tanulássegítést nyújtanak főleg általános iskolás felső tagozatos, illetve középiskolás diákoknak.

Ezen kívül működik a Zsendülő Tanoda is, ami inkább csoportos fejlesztést végez, ide jobbára alsós gyerekek jönnek. A Fókusz Közösségi Tér a Magdolna utca 47-ben is hozzánk tartozik, oda 3 év alatti gyermekeket nevelő szülők járnak be. A szabadon igénybe vehető Nyitott Ház programban főleg kamaszok vesznek részt. És van sokféle kulturális-, szabadidős és sportprogram, a Kesztyűgyár Galéria, a Nagyecsedi Cigány Táncház, a Toppantó foglalkozások, hiphop, két bokszklub, fociedzések. Nem mindegyik csak a gyerekeket célozza meg, de ezeken túl is kínálunk programokat a felnőtt és idősebb korosztály számára, például álláskereső klubot, jógát, meridiántornát többek között.

Mekkora közönség használja a Kesztyűgyárat egy évben?

A mentorprogramban félévente 50 gyerek kér korrepetálást, félévente változik a résztvevők köre, az egy évben száz gyerek. Van, aki éveken keresztül jár, s van, aki csak egy-két tantárgyból szeretne javítani, ezért csak időnként kér segítséget.

A tanodában hivatalosan 30 gyereket tudunk vállalni. De vannak, akiket nem jelentünk le, ám attól még igénybe veszik a tanodát. A szabadidős programokon, illetve a Nyitott Házban is szép számmal járnak. Manapság napi 20-30 gyerek jön be rendszeresen csak a nyitott programokra, ezen felül pedig nagyon magas létszámmal, havonta 90-100 fővel működnek a célzott programok, mint a boksz, a hiphop, a cigány táncház, vagy a Toppantó (néptánc óvodások számára).

Van személyes története, amire a Kesztyűgyárnak betudható sikerként gondol?

Nagyon személyre szabottat most nem tudok említeni, van több is, de

ez nem az a műfaj, ahol egyébként bizonyíthatóan látványos sikereket lehetne lobogtatni.

Sikernek érzem, hogy most igazán él a ház és nagyon jó a hangulat. Van egy befogadó közeg, ami elég ahhoz, hogy szívesen jöjjön be ide mindenki.

Az is fontos, hogy az itt élő emberek is magukénak érezhetik a kulturális programokat. A Kesztyűgyár Galéria kiállításainál, interaktív programjainál például tudatosan élünk kritikai pedagógiai módszerek alkalmazásával a társadalmilag is befogadó művészeti közeg kialakítására. 

Mit lát most a Magdolnanegyed legnagyobb problémájának?

Sajnos úgy érzékelem, ma nehezebb bevonni a mélyszegénységben élő, leszakadó csoportokat. Úgy tűnik nekem, hogy egyre nő a szakadék. Persze vannak segítő szervezetek, akik valamennyire enyhíteni tudják a nyomor súlyos terheit, de a pozitív társadalmi változások eléréséhez ez kevés, ennél jóval magasabb szinten kellene összefogni.

A mi területünkön eleve nagy dilemma például a gyermekvédelmi jelzőrendszer részeként együttműködni, még ha szociális munkásként egyértelműen azt gondolom, hogy ez muszáj és elengedhetetlen. Az viszont szembetűnő, hogy ilyen esetekben bennünk is a hatóságot látják az érintettek, és bizony sérülhet a bizalom. Ez persze mindig is így volt, de számomra azt is mutatja, hogy az emberek nem látják, hogy az ellátórendszertől valódi segítséget kaphatnának, ezért inkább takargatják a nehézségeket, és nem kérnek segítséget.

Az egész onnan indult, hogy meg kellene állítani azt a folyamatot, hogy itt szegregátum jöjjön létre. De a Kesztyűgyárat magát nem fenyegeti az, hogy szegregálódjon? Mert ha az a kép, hogy csak a leszakadó vagy felzárkóztatandó réteg jár ide, akkor egy középosztálybeli a környéken már nem érzi azt, hogy be kéne jönnie, hisz ez inkább, úgymond, a szegényeknek szól.

Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy itt valóban mindenki jól érezze magát,

lényegtelen, hogy milyen társadalmi réteghez tartozik.

Ezen amúgy sokat agyalunk a kollégákkal. Egyértelmű, hogy középosztály nélkül nincs társadalmi integráció, a programkínálatunkban igyekszünk is erre is figyelni.

Jó példa a nyári napközis tábor. Amikor a tábor helyszíne 2012-ben a Kesztyűgyár lett, az Orczy-kertben akkor építették ki a Ludovikát. Egy idő után szegregálódott a tábor, a helyszín teljesen alkalmatlan heti 80-100 gyerek befogadására, illetve a programok sem voltak nagyon vonzóak, legalábbis így hallottam több embertől, akik akkoriban itt voltak. 2020-ban visszavittük a tábort az Orczy-kertbe, a Polgármesteri Hivatal megegyezett a Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel. Nagyon ügyeltünk arra, hogy megfelelő szakmai színvonalon tudjunk foglalkozni a gyerekekkel, és a programkínálat is elég érdekes és színvonalas legyen.

S ma már ott tartunk, hogy a kerületből különböző emberek megpróbálják „benyomni” a táborba a gyereküket.

Tehát már protekció kell a táborba?

Igen, egyre többen vannak középosztálybeliek is, akik beíratják a táborba a gyereküket, és ez így egy nagyon jó deszegregációs program, a gyerekek együtt játszanak, érzékenyebbek egymás problémáira, barátságok szövődnek. Vannak gyerekek, akik már „elballagtak” a táborból, mert betöltötték a 14. évüket, de a következő évben jelentkeznek, hogy jönnének közösségi szolgálatként segíteni.

Ha végtelen pénze lenne, mire költené?

Akkor lennék nyugodt, ha a mostani szakember-ellátottságunkat biztonsággal meg tudnánk tartani pályázati forrásoktól függetlenül is. Szakmai műhelyként is működünk, tehát kellene legyen elég időnk és energiánk a továbbképzésre, szakmai fejlődésre és közös szakmai gondolkodásra is.

Ezenkívül még néhány átépítést fizetnék ki, így a teraszon megoldanám a nap- és esővédelmet, a próbaterem-stúdiót felhoznám a pincéből, rendbe hoznám a Homok utcai sportudvart.

Ha nagyon elszállnának a gondolataim a végtelen pénzzel, akkor még biztos nagyon sok mindent tudnék összehozni a kollégákkal, például tudatosabban foglalkozhatnánk tehetséggondozással.

Nyitókép: Huszár Boglárka