Marton Réka Zsófia Időbélyeg sorozatával hosszú idő óta találkozhat ezen a felületen, az online Józsefváros Újságban minden hétvégén. „Nagy örömmel forgatom minden héten az újságot, különösen a helytörténeti rovat tölt el külön érdeklődéssel, ugyanis, történelemtanár lévén, erős helytörténeti érdeklődéssel rendelkezem, azon felül rendszeresen fotózom Budapest (és a vidék) tájait, érdekes régiségeit, legyen szó vasúti épületekről, régi redőny- és kerítéscégérekről, mesterségek, szakmák megmaradt tábláiról, régi neonokról és így tovább…” – írta nekünk annak idején, s ebből a lelkesedésből és szakértelemből született az Időbélyeg.

De ki van a kamera hátsó oldalán, ki ez a Sophie, ahogy magát sokszor nevezi? Érdekes dolgok derültek ki, amikor leültünk beszélgetni.

Sokszínű Sophie

Mindjárt az elején kiderült, nem nagyzolásból Sophie ő. Élt egy ideig Angliában és rengeteg külföldi ismerőse van, „nekik megfoghatóbb a Sophie, mint a Réka Zsófia, de az itthoni barátaim is szerettek így hívni”, mondja. Angolt és történelmet tanult a Károlin és a Pázmányon, 2011-ben végzett, de van spanyol, német, latin, francia és olasz nyelvvizsgája is.

A nyelvismeret meghatározó az életében. Tanárként a pápai Tarczy Lajos Általános Iskola két tannyelvű tagozatán kezdett, egy zuglói angol-magyar két tannyelvű iskolában is tanított, s jó ideje már a kispesti Károlyi Mihály Magyar–Spanyol Tannyelvű Gimnázium történelem tanára (spanyolul és magyarul).

Hosszabb időt töltött Angliában, az egyetemi évek alatt és utána is, ahol munkát is vállalt. Nem hiszem, hogy mondjuk egy frissen végzett finn tanárnak dolgoznia kéne menni Angliába, vetem fel, „én sem gondoltam erre, a kultúra iránti rajongás miatt mentem”, mondja. Ennek ellenére dolgozott is, takarított, időseket gondozott, utcazenész is volt, „nem szégyellem, és nem bántam meg, rengeteg kapcsolati, emberi tőkét szereztem”.

Anglia már 14 évesen vonzotta, „az első kis összehegedült pénzemből megvettem Anglia és London útikönyveit, s készültem az utazásra”.

Zsófival csak néhányszor találkoztam a beszélgetésünkig, visszahúzódó természetű, nehezen megnyíló teremtésnek tűnt, afféle szürke tanárnak. Valóban nem harsány természetű, de tévedés, amit gondoltam róla. Ahogy kérdésről-kérdésre haladunk, lassan bukkan elő a vagány és színes Zsófi. Az angliai munka még csak-csak, de azt ki nem néztem volna belőle, hogy az utcán zenéljen.

Sophie japán turistáknak hegedül

Zsófi nyolc-kilenc évesen kezdett zenét tanulni. Először a zongora vonzotta, de a zeneiskolában azt mondták, jó hosszú ujjai vannak, menjen inkább hegedűsnek. „Nem bántam meg, főleg amikor már az alapokon túljutottunk.” Az alapok egyébként nagyjából tízévnyi tanulást jelentenek, „16 évesen még nem akkora öröm, de 20 évesen, a zeneiskola utolsó éveiben már nagyjából azt játszod, amit szeretnél hallani”.

Nem vált profi zenésszé, de már 14 évesen „pódiumra lépett”, ami nála az utcazenélés volt. A hegedűtanára is említette, hogy lehet az utcán muzsikálni, de az ötlet az édesanyjától is jött, aki az idegenforgalomban dolgozott. Zsófi pedig zsebpénzt akart gyűjteni. „Eleinte az anyukám elkísért, de nem álldogált mellettem, egy idő után pedig már egyedül is kimentem.” Eleinte a Parasztkantátát, népdalokat, Haydn menüetteket játszott. „Pár ezer forint összejött egy délután, s amikor már népi ruhában nyomtam, egy március 15-én húszezer forint is összejött.

Idővel a repertoár is bővült populárisabb számokkal, így a Titanic, a Schindler listája vagy a Rómeó és Júlia filmdalaival.

„Jó volt zenélni az utcán, sok emberrel találkoztam, lehetett idegen nyelven is beszélgetni. Később ugyanezt csináltam Londonban és Győrben is.” Amikor visszajött Angliából, Győrben lakott egy ideig – egyébként tősgyökeres budapesti –, onnan járt át Pápára tanítani. Végül 30 évesen félretette a hegedűt, „megrekedt a repertoárom”, az utcazenélésről azonban nem tett le, mert a zene szeretete megmaradt, mondjuk koncertre járni nincs sok ideje.

Sophie, Zoli és Emily

Győrbe a párja révén került, aki József Attila-díjas költő, Zsávolya Zoltán, egyébként Józsefvárosban laknak, az egyik piros téglás kerek házban az Orczy téren, ahol „plafonig érnek a könyvek”. Az irodalom hozta őket össze, Zsófi ugyanis nem csak zenélt, verseket is írogatott, s mire az egyetemre került, már elég komolyan. Szerette volna egy hozzáértőnek is megmutatni őket, így hozták össze Zoltánnal, aki egy másik tanszéken esztétikát tanított.

Az angol kultúra hatása megjelenik a világlátásában is, mondja, „nem véletlen, hogy a Brontë-nővérek – Charlotte, Anne és Emily – világa magával szippantott”. Marton Réka Zsófia második verskötetének címe is A Brontë-paradigma, persze „nem minden darabja forog a ködös Albion tájai körül”. Mivel szenvedélyes fotós, a köteteibe is a képeiből válogat a versekhez illőt.

A versek kapcsán ismét a visszahúzódó természete kerül szóba. „Nagy társaságban, 40-50 ember között nehéz megnyílnom, alapból introvertált vagyok, nem megy a társasági jópofizás, de aki veszi a fáradtságot, azzal szívesen beszélgetek. Egy irodalmi est után pedig magamra sem ismerek, olyan fölszabadult vagyok, és az óraimon is fel tudok oldódni.”

Hegy mögött eső öntöz
Hanga nő a síremléken
Felejtett nyughelyen jelözön:
Rúnák a kelta kereszten
Szökött madár zörög
Az elhagyott fekhelyen.
Éjjel a Hold világítja
Borostyán rajta kivirít
A hajnal köddel jön
S ha homály nem időz,
Megcsillan egy sugár a kövön.
                                        (Enigmatikus)

Zsófi lelkivilágához nem a mediterrán, hanem a Brontë-k északi világa, a köd, a régi templomok, régi temetők állnak közel, „merengés a lápi világon, a gyönyörű zöld mezők, egy csomó ilyet fotóztam”.

Sophie törit tanít

Már szó volt róla, hogy Marton Réka Zsófia egy kispesti gimnáziumban tanít, méghozzá történelmet – spanyolul. Felsőfokú a spanyolja is, s mivel alapvetően angol szakos, „az elején nagyon feszkóztam emiatt, de rengeteget készültem”. Az előző iskolában angolul tanított történelmet, a BBC Historyt bújta, hogy naprakész legyen a történelmi szakszókincse, most ezt a készséget spanyolul is el kellett sajátítania.

Gyermeki elképzelés miatt kezdett spanyolul tanulni. „Amikor középiskolás voltam, nagy népszerűségnek örvendtek a latin-amerikai szappanoperák, akkor még szerettem nézni őket. Elhatároztam, hogy sorozat-forgatókönyvíró leszek, és hát ahhoz biztosan kell a spanyol, és majd

Voltak már forgatókönyvvázlataim is, aztán ez a vágy és a szappanoperák is elmaradtak, de a spanyol maradt. Pedig nem is vagyok mediterrán ember.”

Ami a tanítást illeti, a legtöbb magyar tanárhoz hasonlóan ő is időhiánnyal küzd, „egyszerűen túl nagy a tananyag, és van egy határ, amit le lehet még nyomni a diákok torkán”. Szeret tanítani, de azért szívesen kipróbálná magát másban is, akár múzeumban vagy levéltárban, de az ilyen helyek kihalásos alapon működnek, jegyzi meg.

Filozofikus alkat, a hit erejét értékeli, de nem érez belső bizonyosságot. „Azért megpróbálom a szépet meglátni, a spirituálisat is, hogy talán ez a fejlődés, a történelem, ezek a történetek itt körülöttünk nem véletlenül vannak. Hogy csak van valami cél az egészben, van valami oka ennek a világnak.” Hogy ez fejlődés-e vagy mindig megismétlődnek a dolgok, a kérdésre azt válaszolja, „nem tudom, most a háború kitörése után azt gondolnám, ilyesmi már nem történhetne meg, mégis ugyanazok a borzalmas dolgok történnek ismét, amiket már láttunk, nem nagyon van fejlődés, nem tanultunk a múltból”.

Úgy látja, ma még napi politika, de a történelem része lesz a tanárok mostani megmozdulása is. Az iskolájukban vele együtt a tanári kar háromnegyede „engedetlenkedett”, és ő csak azért nem ment ki tüntetni, mert introvertált személyiségként fizikálisan sem érzi jól magát egy kiabáló sokaságban. „Annyi tüntetést láttam már, és nem éreztem, hogy a sztrájk vagy az engedetlenség elért volna valamit. Régebben voltam néhány tüntetésen, szép közösségi élmény, a végén koncerttel, de ez nem fog forradalmat csinálni. Ha majd mindenki kint lesz az utcán, azok is fölébrednek, akik a kétharmad alapját adják…, de amikor pár jó szándékú fiatal kimegy és Carson Comát hallgatnak – tök jó együttes, félreértés ne essék –, szerintem

De lehet, hogy az olyan kataklizmát hozna, amit már nem akarnánk.”

Sophie kopott cégtáblát fotóz

Arról is szó esett már, hogy Zsófi fotós. Tárgya a természet és az emberi múlt öröksége. Embereket ritkán látunk a képein – legfeljebb szobor formájában –, mondhatjuk, hogy a történelmet fotózza, mindent, amit a hajdani földlakó maga után hagyott, és most e jelekből próbáljuk őt újra felfedezni. Ez a felfedezés néha sikeres, néha csak a kérdések szaporodnak, amikor ezekre a főleg városi, ipari-kereskedelmi emlékekre rábukkan, az Időbélyeg darabjai erről tanúskodnak. Van egy önálló blogja is a „retróvilágról”, a Zsibváros, ami Józsefváros határain túl is kutakodik.

Képek: Huszár Boglárka