Amikor ezt szóba hozom, egy Vásáry Tamás idézettel reflektál.: „A tehetség és a szorgalom nem több, mint egy zseton, amivel játszani megyünk. Ha szerencsénk van, jókor lenni jó helyen, akkor nyerünk.”
Szimpatikus szerénység a részéről. Rudi azt állítja, nem elég a tehetség és a szorgalom, mert a szerencse és a kapcsolatok nagymértékben befolyásolják egy művész életpályáját. És ez nem kizárólag a zenészekre érvényes. Az irodalom, a képzőművészet, a színészi, rendezői, filmrendezői területeken is sokat nyomnak a latba a szerencse és a kapcsolatok. „Nekem szerencsém volt – magyarázza –, mert olyan mestereim voltak zeneakadémiai éveim alatt, mint Dráfi Kálmán és Kocsis Zoltán. Noha Kocsis akkor már nem tanított az akadémián, de kurzusokat tartott, Miskolcon többször is. Leutaztam Miskolcra, meghallgatott, és attól kezdve külön foglalkozott velem, teljesen ingyen.”
A diplomakoncertjét is Kocsis vezényelte, ami „igazán nagy megtiszteltetés, nagy szó volt, leírhatatlan élmény. És mekkora szerencsém volt akkor is, mert a Győri Filharmonikus Zenekar felajánlotta a kíséretet. Ha fel kellett volna kérnem egy ilyen nagy zenekart, minimum másfél-két millióba került volna.
Csak annyit kértek tőlem, hogy adjak egy koncertet velük.”
Mindössze kétszer próbáltak, egyszer Győrben Kocsis Zoltánnal, majd a vizsga előtt egy órával. A másik meghatározó élménye az volt, amikor Olaszországban négykezest játszhatott Martha Argerichcsel, akit korunk egyik legnagyobb előadóművészének tartanak. Amúgy régebben egyszerűbb volt szerencsésnek lenni. „Aki megnyert egy Liszt- vagy egy Beethoven-versenyt, annak kikövezett volt az útja a koncertekhez és a hírnévhez. Ma már annyi verseny van, hogy szinte követni sem lehet.”
Édesapja cimbalmos, a nagyapja is az volt, és ő is ezen a hangszeren kezdte a zenetanulást. „De nem szerettem. Hatéves koromban a zeneiskolában is cimbalomra írattak be a szüleim. Rossz gyerek voltam,
eltörtem a verőket, csakhogy ne kelljen gyakorolnom.
Volt zongoránk otthon, jobban tetszett a hangzása, és jobban is állt a kezemre.”
Miután rájöttek a szülei, hogy neki inkább a zongora való, nyolcévesen áttért erre a hangszerre. Akkor a focizás inkább érdekelte, „anyám egyszer el is vitt valami sportegyesületbe, de soha többé nem mentem, mert túl fárasztó volt, kinyúltam az izomláztól, hiszen nagyon kövér gyerek voltam. A foci iránti rajongásom azért megmaradt, természetesen csak szurkolóként.”
Elsőre felvették a konzervatóriumba. „Olyan 11-12 éves koromban rájöttem, mégis zongorista szeretnék lenni, mégpedig nagyon jó zongorista. Naphosszat hallgattam Horowitzot, Richtert, Cziffra Györgyöt, Rubinsteint, ők adtak ösztönzést arra, hogy a zongorázás legyen az utam.” A felvételire folyamatosan, a nap nagy részében gyakorolt. „A konziban jó tanáraim voltak, Ábrahám Mariann és Nagy Gábor. Nagy Gábor volt az, aki voltaképpen megtanította a gyakorlás technikáját.”
Ezt Kocsis Zoltán is a legfontosabb dolognak tartotta. Azt mondta: „A gyakorlás messze több, mint mindennapi tevékenység. A gyakorlás életforma.” „Én is ezt vallom, ma is gyakorlok mindennap 4-6 órát, koncert előtt még többet.” Hangversenyekre készül, felkérte több zenekar is, még nem publikus, hol és kikkel fog játszani. „Annyit azonban elárulhatok, hogy a kedvenc romantikus darabjaimmal foglalkozom.”
Az akadémián és a konzervatóriumban is igyekszik átadni mindazt a tudást és szemléletet, amit az évek során elsajátított. „Na meg a fiamnak. Most hétéves, ő is zongorázik. Tavaly aranyérmet nyert a zeneiskola belső versenyén.
És ő is odavan a fociért.
Nem is értem, kire ütött ez a gyerek.”
Nyitókép: Karancsi-Albert Rudolf
