A Práter utca felső részén élők tudják, sehova sem kell menniük, ha látni akarják az augusztus 20-i tűzijátékot, a Práter utca ugyanis nyílegyenesen a Gellérthegy irányába fut, és a hegy teteje meg a szobor a Szigony utca feletti szakaszról már teljes pompájában látható.

Most is kimentünk tűzijátékot nézni, főleg azért, mert az eddigi mobilos képek helyett szerettünk volna végre jó képekkel előrukkolni, hogy hitelesebben adjuk át az itteni különleges hangulatot.

A Práter utcának amúgy is van hangulata, egyszerre történelmi, retró, ugyanakkor kellemes is az itteni árnyas korzó miatt. A felső szakasz pedig a tűzijáték mellett vízi „szórakozást” is nyújt néha.

Vasárnap, augusztus 20-án már kilenc előtt kint voltunk, és a Füvészkert utca magasságában – szó szerint, mert ezen a szakaszon szépen emelkedik a Práter utca egészen az Illés utcai torkolatig – már fel-alá sétáltak néhányan.

Először egy kutyás lányt szólítottam meg, de ő azt mondta, eszében sincs ittmaradni a kutyával, viszi haza, biztonságba a tűzijáték robbanásainak zajától. (Csak megjegyzem, sok háborúviselt ember sem szerette a tűzijátékot, az apám soha nem volt hajlandó kivinni minket, azt mondta, hallgatta eleget az ágyúk zaját. Pedig a fiúk épp ezt a lövöldözést élvezik.)

Egy középkorú hölgy két szépen ápolt pincsivel álldogált a másik oldalon, ő meg éppen azért hozta ki a kutyáit, hogy szokják a zajt. A durrogás innen nem olyan erős, nem lesz baj, de a múlt heti nagy viharban féltek otthon, és a szirénázó mentőt sem szeretik, mondta.

Hozzánk csatlakozott az ismerőse, mint kiderül, ő is itt él a környéken, itt lakott pár utcányira, most hajléktalan. Mesélte, hogy melyik közeli ház beugrójában húzza meg magát éjszakára, s hogy munkát keres, és reméli, meg is kapja. A Dankó utcába szokott járni az Iványi-féle Oltalomhoz, de ha lehet, nem alszik a menhelyen. „Meg is fog szűnni, ellehetetlenítették őket”, legyintett szomorúan. A szó a gyerekkorunkra fordul, Kádár idejében még a Gellérthegyről ment a tűzijáték, akkor volt csak igazi élmény innen nézni. Mostanában már a Parlament előtt van a legnagyobb csinnadratta, a hegyen már nem lehet nagyon lövöldözni, szerinte annyiszor kigyulladt már a hegy oldala. De egyszer, az első Orbán-kormány idején, talán 2002-ben, ismét a Gellérthegy volt a központ, jegyezte meg.

A kilenc órai kezdésre már egészen sokan voltak, bár nem annyian, mint régen. A lehetséges okokra egy idősebb úr világított rá: A covid előtti időkben, amikor még a Práter utcára néző Illés–Kőris utcai új ház építése sem kezdődött meg, az üres telek kerítése előtt, mint afféle kakasülőn tömörültek a tűzijáték-spotterek. A járvány alatt sokan nem mertek kijönni, és – ezt más programok látogatottsága is igazolja – azóta sokkal kevesebben vannak.

Hat-hét éve, amikor felfedeztem (mint Kolumbusz a már lakott Amerikát) ezt a helyet, valóban az Illés grundjának kerítése tövében ültek vagy ötvenen, az utcán pedig autóval nem lehetett végigmenni a csoportokban álldogáló emberektől.

Most senki nem ült az új ház tövében (nincs annak hangulata, de aki odaköltözik, nem is tudja, milyen szerencsés, hogy végigláthat a Práteren), az utcán meg bátran végig lehet menni kocsival, az emberek elférnek a széles járdán és a parkoló autók között.

Egy családot szólítottam meg, a nagypapa karján a hároméves unoka lesett a Gellérthegy felé, ahol feltűntek az első petárdák. Régóta kijárnak, a törzshelyük lejjebb van, szerintük a Molnár Ferenc térnél nagyobb panorámát be lehet látni. A kisunoka először láthatott tűzijátékot, kerek szemekkel figyelt és kapaszkodott is a nagyapa nyakába.

Nyitott autó állt meg a lakótelepi parkoló bejáratánál, fiatalok szálltak ki. Nem értették, mit kérdezek, valamilyen szláv nyelven kérdeztek vissza, csak egyikük tudott magyarul. Tudta, hogy augusztus 20-án tűzijáték van. Ketten a toronyházban laknak a tizenkettediken, épp most értek haza a szerencsések.

Egy másik, népesebb család a Práteren parkoló autók előtt nézte a piros-kék füstben felragyogó kósza rakétákat. A nagyobb fiú summázta, hogy megteszi, amit látott, de a szinte felnőtt korú nővére egyáltalán nem volt megelégedve. Azt mondta, ha rajta múlna, nem lenne ez a felesleges, drága lövöldözés, a pénzt inkább a szegény emberek sorsának javítására kellene fordítani. Szerinte minden forintért kár, amit most a levegőbe lőnek.

Nem messze tőlük egy párba botlottunk, jegyesek, ősszel összekelnek. A fiú érdeklődéssel figyelte a látványt, tetszett is neki, a lány azonban egészen más véleményen volt. Szerinte óriási környezetkárosítással jár a nagy petárdázás: vegyi anyagok tonnáit égetik el Budapest felett, ez megengedhetetlen, egyébként is szennyezett a város levegője. Nincs egyedül a kritikájával, úgy vettem észre, a férfiaknak inkább tetszett a tűzijáték, a durrogás, a fények, a technika, a lányok, nők nem voltak túl lelkesek, nem értették mi a jó ebben.

Valóban, mi a jó ebben? Tavaly megkérdeztük olvasóinkat, ők is kritikusak voltak.

Végül egy másik hajléktalan emberrel beszélgettem, ő a padon ült, azt mondta, látja a fák lombja alól is a fényeket. Gyerekkorában egyszer volt kint a Duna-parton, rendőr barátjuk vitte be az elkerített részre, a tömeget sohasem szerette.

A tűzijáték abbamarad, a beszélgetésünk is az élet árnyas oldalára terelődik. Zenész család, zenekari muzsikálás, vendéglátós szakma, munka, sikerek, majd válás, a lakás a feleségnél maradt, szokványos történet, mesélte. Ő is az Oltalomnál talál emberi szót és támogatást. Nemsokára megyek aludni, mondta, van egy jó helyem a Corvin sétányon, a lámpák alatt biztonságban van a csomagom is.

Fotók: Mile Máté