Azért kereste elő az imént a téli kabátját és a kedvenc csősálját, mert látni akarta magát a másik szemével. A másik vetette fel körülbelül egy hete, hogy milyen érdekes ez a nyári ismeretség, el sem tudja képzelni a nőt meleg ruhákba öltözve, sapkában, sálban és kesztyűben. Az ujjatlan pólók, a rövidnadrágok és a kánikularuhák után nekik nem a vetkőzés, hanem a beöltözés lesz újdonság kapcsolatuk következő szakaszában. Ha az a következő, gondolja a nő, akkor az első szakasz – áprilistól szeptemberig – tehát mostanában ér véget. Néha eszébe jut, hogy ír egy sms-t a pszichológusának, annyira élesen rálátni vél valamire a saját életével kapcsolatban, aztán persze az is eszébe jut, mennyire ordenáré dolog lenne ez. A pszichológus nem barát, nem írhat neki akármikor. Viszont ezek épp olyan ráeszmélések szoktak lenni, amiket barátnak hiába írna, ők valószínűleg nem tudnák kontextusba tenni. Például, hogy ő nem is igazán lenni igyekszik magabiztosnak és önmagát elfogadónak, hanem inkább a látszatát fenntartani igyekszik csak többnyire ennek. A barátaival ellentétben a pszichológusa pontosan értené ezt a furcsa szórendet is. Ennek az önfeltáró mondatnak csak ezzel a kitekert szórenddel van igazán értelme. És hogy fogalma sincs, hogyan lehetne magát úgy istenigazából, minden istenadta szempontból megszeretnie. Nézi magát a szürke csősálban, és próbálja a tükörképét a másik szemével nézni. Fogalma sincs, sikerül-e ez valaha. Korábban, évekkel ezelőtt, egy másik ígéretesnek induló kapcsolatában azt hitte, ez a képessége már megvan, aztán mégis úgy érezte, hogy az a másik másik úgy hagyta cserben sok év után, hogy arra neki egyszerűen már nem volt szeme. Ezt a mondatot is csak a pszichológusa tudná kontextusba helyezni, aki egyáltalán nem a barátja. A pszichológusa talán még azt is elsőre értené, hogy a „másik másik”, és nem gondolná ezt véletlen szóismétlésnek.

Azt veszi észre, hogy ugyanolyan elégedettséggel tölti el a bizonyos másik ember rendre és átláthatóságra való törekvéseinek nyomait, mint nem sokkal később ugyanezen törekvések kudarcainak nyomait felfedeznie. Mindkettőben megtalálja önmagát. A szelektív hulladékgyűjtő zacskó és a hűtőben felejtett kéthetes krumplisaláta is ő maga. Melegséggel töltik el a másik ember elnézéskérései és a megbánásai is. Megsértődni egyre kevesebb dolgon tud. Ez nem elhatározás kérdése, egyszerűen csak ezt vette észre.

Egy házban van tegnap óta egyedül. Ez a ház nem az ő háza. Mondhatjuk, hogy egy társkereső alkalmazásnak, de mondhatjuk esetleg azt is, hogy egy kezdetben még ártatlan kollegiális randevúnak köszönheti ezt a jelen helyzetet. Jó itt. A házban nincs számítógép. Mobilon ír. Nehéz így egyben látni a dolgokat, képtelenség szerkeszteni és szabadon játszani az áttekinthető kisebb egységekkel. Két ujjal nehéz sokujjas történetet írni. Bekezdésvaksága van, és a szokásosnál is védtelenebbnek érzi magát a következetlenségeivel meg a kicsapongásaival szemben. Az egyik és-t az imént kicserélte egy meg-re a szóismétlés miatt. A pszichológusa ezen nagyon fog majd nevetni.

Régen írt. Fél írni. Sokat gondol a mások testére és a sajátjára, mert sokat van vele egykorúakkal, nála idősebbekkel, nála fiatalabbakkal, nála sokkal egészségesebbekkel, szebbekkel, nála sokkal betegebbekkel és önmagával összezárva. Minden élethelyzet más és más, sokféleképpen tudja elveszíteni a fonalat a maga és mások lehetőségeit és korlátait mérlegelve. A pszichológusa szerinte ezt is érti. Abban egészen biztos, hogy olyan nincs, hogy neki vagy bármelyik másik embernek járnak dolgok. Szerinte ezt elméletben a legtöbb ember képes belátni, de aztán konkrét helyzetekben olyan könnyen gondolja a másik ember azt, hogy márpedig ez nem igazságos. Semmi nem igazságos, mondja ki majd hangosan ő is a pszichológusának.

A ház melletti kastély kertjében tegnap esküvő volt, ami itt még szeptemberben sem ritka. Miután reggel a másik ember parfümjét magára fújta a házában, hogy érezzen belőle magán valamit, most cinikus messenger-mondatokat küld a zavaros vizű medence széléről a másik embernek az országhatáron túlra, hogy miért jobb nyárutóban papucsban izzadni csendesen a ház mellett 46 évesen szinte ingyen, mint örök szerelmet ígérni a mikrofonba 26 évesen egymilliókettőpluszáfa. A pszichológusa szerinte ezen is nagyon fog nevetni.

Már nem mer konkrét testiekről és lelkiekről, konkrét semmiségekről és konkrét párbeszédekről írni. Szeretni veszélyes, közhelyes, átmeneti. Szeretni a biztonság, az egyediség és az állandóság illúzióját kelti. Sem a zavaros vizű medence, sem a boldog semmittevés, sem a kielégítő vese- és hasnyálmirigy-működés, sem bőrfelületeik sértetlen folytonossága, sem a reggeli kávé nem evidencia többé. Sem a szeretés, sem a nemszeretés nem elhatározás kérdése. Az, hogy ő meg az a másik ember igyekeznek nem elcseszni, már sokkal inkább az. Minden nehezen és újra megszerzett illúziójához ragaszkodik. Ezt is így, szó szerint így fogja elmondani a pszichológusának, amikor majd összeizzadt tenyérrel gyűrögeti a kartondobozból kihúzható praktikus papír zsebkendőket egy bármikor megtörténhető sírás előtt vagy éppen után.

Szaniszló Judit