Észben tartom, hogy halottak napja van, és azt is, hogy este tervezek lemenni futni. Az otthoni gyertyagyújtást valahogyan úgy kéne ütemezni, hogy ne legyen túl késő. Végig akarom gondolni a halottaimat, nem akarok belealudni a rituáléba, és felgyújtani sem szeretném a lakást. Kinézek a Művészben egy filmet az emberi kapcsolatokról, ami még hetekkel ezelőtt felkeltette az érdeklődésemet. Nem megy elsőre az online jegyvásárlás, véletlenül idő előtt megszakítom a tranzakciót. Hosszan próbáltam pedig előtte megfelelő ülőhelyet választani, a terem kicsi, a jegyek fele már elkelt. A sikertelen tranzakció miatt az utolsó sorban kinézett hely másodjára nem kiválasztható, hiába frissítgetem az oldalt, beragadt. A kinézett ülőhelyet foglaltként jeleníti meg. Az egész sor négy székből áll, kettő a bal szélén már foglalt, én a jobb szélére, a fal mellé szeretnék ülni. Addig hajat mosok, és kiválasztom a megfelelő ruhát a megfelelő harisnyanadrággal. Hajszárítás után frissítem az oldalt. A fal melletti ülőhely ismét szabad. Megveszem. Megsimogatom a kutyát, elindulok. A troli épp előttem megy el. Nincs gond. Időben elindultam, két megállót belefér lesétálni, és megvárni a következő járatot. Nem bírom a tétlen várakozást. A harisnyám ülepe kezd lejjebb csúszni, de mivel előrelátó voltam, és vettem a harisnyanadrágra plusz egy bugyit, a még éppen kezelhetőnél lejjebb már nem tud csúszni. Elbambulok, majdnem túlmegyek a trolival, de aztán végül leugrom időben. A mozi félig üres vagy félig tele. A terem előtt várakozni kell. Két húsz év körüli lány egy harmadik, feltehetően szintén húsz év körüli lányról, Miráról beszél. Mira most nem jár be melózni, otthon van hetek óta és a spirituális megtisztulásán dolgozik, a legutóbbi közműszámláit meg az anyja fizette. Ezek szerint van saját lakása. Az egyik lány kifejt egy elméletet, miszerint az elveszett tárgyak egy másik idődimenzióban vesznek el, és akkor tudjuk őket megtalálni, amikor ugyanabba az idődimenzióba kerülünk. A másik lány ezen nem nevet. Miráról több szó nem esik. Kinyitják a termet. Ezé a két lányé az utolsó sor két bal oldali széke. Utánuk egy szék szünet, aztán én ülök a fal mellett. A szünetszékre leteszem a kabátom, majd vissza is veszem az ölembe, mert hét óra után két perccel odaül egy férfi. Sötét van, nem nézek egészen oldalra, így is tudom, hogy valahol 35 és 50 között lehet. Egy nagy zacskó pattogatott kukoricával a kezében érkezik. Ránézésre kétemberes adag. Nem tudok nem azon gondolkodni, miért nézi meg egy 35 és 50 közötti férfi ezt a filmet halottak napján egyedül. Nem tudok nem azon gondolkodni, vajon gondolkodik-e ez a férfi azon, miért nézi meg egy 35 és 50 közötti nő ezt a filmet halottak napján egyedül. A férfinak igen erős parfüm illata van. Hiába várom, hogy tíz perc után megszokja az orrom és elmúljon, a film teljes hosszában érzem az illatot. Nem lenne rossz, csak túl sok. Az első húsz percben, amíg a kukoricát eszi, a parfümje illata vajas kukoricaszaggal keveredik. Próbál halk lenni. Egy halk moziteremben, ahol a filmben időnként nagy és súlyos csendek vannak, még a halk kukoricázás is hangos. Zörög, markol, ropog, nyel. A mobiltelefonom repülőgép-üzemmódba teszem, de végig a kezem alatt pihentetem. Az okosórám minden mozdulatnál világít, és érzékelem, hogy a férfi minden ilyen esetben ránéz az órámra. Lefordítom, hogy ne zavarja. Az itt még nem jut az eszembe, hogy a karórám hatvan percenként rezgéssel figyelmeztet, hogy álljak fel, és mozgassam át a testem. Két ilyen rezgés jut a film teljes hosszára, a másodiknál a férfi már nem néz az órámra. Annyira közel ül hozzám, hogy azt a halk nevetését is hallom, ami kettővel arrébb már nem hallható. Nem nevet sokszor. Én többször nevetek. Nem tudom, mennyire ösztönösek a nevetéseink. Azt hiszem, amikor otthon egyedül nézek filmet, nem szoktam ennyire hangosan nevetni. Ahhoz a jelenethez érve, amelyben a nő azt mondja, hogy most használd az ujjad is, ne csak a nyelved, a mellettem ülő férfi az egymáson keresztben pihenő lábait megcseréli. A filmbéli nő ugyanebben a kritikus jelenetben több, számomra ismerős dolgot mond és csinál, így van olyan rész, ahol önkéntelenül felsóhajtok, pedig nem akarok, és csak remélem, hogy kettővel odébb már nem hallatszik. Egy számomra jelentéktelen jelenetnél én is megcserélem az egymáson keresztben pihenő lábaimat, de nem sóhajtok. Vannak részek, amelyeknél mind a ketten nevetünk, de van, ahol csak a férfi, és van, ahol csak én. Az egyik nevetését egyáltalán nem tudom hova tenni. Tíz perccel a vége előtt, miközben persze hatással is van rám a film, elkezdek azon gondolkodni, ki fog előbb felállni, kell-e majd egymást kerülgetnünk a két húsz év körüli lánnyal meg vele. Végül nem kell. A lányok is, az ismeretlen férfi is előbb kimennek. Én megvárom a stáblista végét. Bekenem a szám, kiszáradt. Már csak otthon igazítom meg a harisnyanadrágom. Nem sokkal ezután át is öltözöm. Este gyertyagyújtás után eljutok futni.
Szaniszló Judit
A kép Mile Máté munkája.
