Ronda idő van, és az volt tegnap is. Fázik az ember, ha kinéz az ablakon, még azt is meggondolja, kimenjen-e a hideg konyhába kávét csinálni. Alig várom, hogy magamra húzzam a takarót, de eszembe jut, egész nap nem szóltam senkihez, káromkodtam párat a fogaim között, és írtam pár hülye mondatot a barátaimnak Messengeren, de nem ordítoztam ki rendesen magamat. Ezért aztán lehet bármilyen hideg, zuhoghat az eső, kabátot, cipőt veszek és lemegyek a Fél Kilencbe, ami egy remek kocsma.
Szüksége van az embernek a kocsmára, hogy rendesen kiordítozza magát, kérjen egy fröccsöt, és elmondja a barátainak azt, amit már elmondott ezerszer, lehetőleg jó hangosan, hogy mindenki rá figyeljen, mire a barátai hátba verik, hogy jól van, te ugyanolyan hülye vagy, mint tegnap voltál, itt a helyed.
Nem biztos, hogy az emberi viselkedés alapos és értő ismerője lennék, mert ezt a ronda állatot kiismerni reménytelen, de a kocsma biztos pont, ahonnan egykor ismeretlen földrészek felfedezésére indultak hajók, amelyekre matrózokat toboroztak záróra előtt pár perccel, akik kora reggel káromkodva keltek, és indultak a szinte biztos halálba, és ha mégis visszatértek, életük végéig hazudhattak bármit az ismeretlen kontinensekről.
Maradjunk annyiban, hogy a kocsma nem puszta szeszpiac, hanem olyan hely, ahol mindenki végre úgy beszélhet, ahogy neki jólesik, mert nem hallja a felesége, férje, főnöke, és ha hallja, az sem érdekes. Nem mondja senki, hogy ezt már hallottuk tőled, mert jól tudjuk, hogy nehéz mindennap valami újjal előállni, és ettől mindenki ugyanúgy szenved, mit te magad.
Tegnap este a Fél Kilencben kértem egy fröccsöt, és elmondtam türelmes barátaimnak, hogy a Józsefváros régi képeken Facebook-oldalon van egy fénykép a Mátyás tér 16. számú házról, amely 1904-ben készült, és jól látható rajta a cégér, melyen az áll, hogy Kiskörösi Álló borozó, Koltai József. 1904-ben sem lehetett könnyű az élet. Kerek két évet kellett még várni, hogy végre megjelenjen Ady Endre Új versek című kötete, amelyben felszólítja honfitársait, hogy fülébe forró ólmot öntsenek.
Ez az a ház:
1904-ben bármi megtörténhetett, így az sem teljesen kizárt, hogy Ady Endre egy szomorú, csatakos novemberi estén lenyomta ennek a kocsmának a kilincsét, kért egy fröccsöt, és néhány kuszán odavetett sort jegyzett fel egy gyűrött füzetbe, amit aztán zsebre vágott, és kérte a számlát. Parancsol még valamit az úr, kérdezte Koltai József kocsmatulajdonos fia, ifjabb Koltai József, amire Ady csak hanyagul legyintett. Egy jobb életet, kedves fiam, de nem fontos.
Ma már egy árva kocsma sincs a Mátyás téren, pedig működött ott sokáig egy cukrászda, ahol sört meg bort is mértek, így egész családok tölthették álmosító vasárnap délutánjaikat a teraszán, de bezárt, mert úgy látszik, mindenki jobban szeret otthon üldögélni. Nincs kocsma a Kálvária téren sem. A Kalász presszó neoncégére sokáig ott porosodott még, amikor a hely már régen kínai turkáló volt, de arról kevesek tudnak, hogy a harmincas években egy kiváló kávéház működött ugyanitt.
A Teleki térről már rég lemondtam, pedig ez a hely lehetett egykor minden bűnök fertelmes ingoványa rengeteg szutykos italméréssel. 2014 őszén Putyin elnök a Fiumei úti temetőben megkoszorúzta az 56-ban elesett szovjet katonák síremlékét, és jó ötletnek tartottuk a Telekiről meglesni az orosz elnököt. Őt sajnos nem láttuk, de egy nagyon szomorú italmérésben testközelből figyelhettünk meg néhány magányos nyugdíjast, akik nem vettek tudomást az orosz elnök létezéséről sem. A kocsma azóta bezárt, az orosz elnök viszont remekül érzi magát.
Lehet, hogy Ady Endre sosem járt a Mátyás tér 16. szám alatt, volt jobb dolga is, de ez az épület azóta is áll, és a lakók közül talán senki sem tudja, hogy a ház egykori tulajdonosa Amon Mihály hentes volt, aki családjával az első emeleti erkélyen pózol a fotóhoz. Jó családapa lehetett, lányait sikerrel adta férjhez, kivéve az egyiket, a tüdőbeteg Laurát, aki sok Ady-verset olvasott. A hétéves fiú, aki elöl áll és a korlátra könyököl, idővel elhajózott Amerikába, Chicagóban halt meg egy húskonszern dollármilliomos tulajdonosaként.
Vigyázat, hazudok.
Nem ártana viszont igazat mondani azzal kapcsolatban, hogy meg kellene akadályozni terek és utcák pusztulását. Valaki mindig fog lakni valahol, mert a legnyomorultabbak is lakni akarnak valahol, de ha nincs hová lemenni, egy klubba, egy kocsmába, akkor olyan lesz ez a város, mint a távol-keleti nyomornegyedek, ahol mindenki a seggén guggolva cigarettázik, papucsban, magában. Ahelyett, hogy közös térben, asztalra könyökölve érezné jól magát.
Czabán Gyuri meg páran úgy gondolták, hogy a semmiből is lehet olyan helyet csinálni, ahol jó érzés tartózkodni. A József utcában van egy olyan utcaszakasz, ahol mindig csak sietve haladtam tovább, mert nincs ott semmi érdekes. Kivéve a lottózót, ahol egy papagáj szomorkodik egy ketrecben. Pedig van a madárnak tükör, amiben megnézheti magát, és egy apró csengő, amihez óhatatlanul hozzáér néha a szárnyával. Ez azonban inkább félelmetes.
Szóval Czabán Gyuriék megelégelték ezt a helyzetet, és kibéreltek az önkormányzattól egy helyiséget, ahol össze lehet jönni, filmeket lehet nézni, könyvekről lehet beszélgetni, létezni lehet olyankor, amikor unjuk már, hogy egész nap nem szóltunk senkihez. Az egész helyiség nem nagyobb, mint egy ingatlaniroda, de szerencsére nem az. A szerencsejáték-fogadó mellett van, egyelőre nem jelzi semmi a létét, de Gyuriék biztosan kitalálnak majd valamit.
