Mondtam neki, de így, pacekba, ahogyan most írom, hogy hagyjon békén. Vagy legalábbis folyamatosan kussolva játszódjon, könyörgöm. Ne lihegjen feszt a nyakamba, ne akarjon mellettem túl közel jönni a brüsszeli tanulmányi úton végig, pont elég lesz magamra figyelnem.
Az én angolom a leggyengébb a csoportból, és hiába ülök én középen a turistaosztályon, és ugyan bizonyára zavar majd kicsit, hogy a mögöttem ülő nagycsalád is rálát a mobilom kijelzőjére a repülőn, akkor is szeretném még átnézni azt a prezit, amiben a három nap, két éjszaka összes szóba jöhető tematikus szakkifejezése szerepel. Hallja, ugye, szóval három nap, két éjszaka, maradjon csendben, fogja vissza magát, disztingváljon, mert be is kell számolnom itthon a kollégáknak, figyelnem illenék. Legyen szíves, hagyja abba az állandó magamutogatást, és ne duruzsoljon hülyeségeket a fülembe. Egyszerűen nem várhatja el tőlem, hogy a céglátogatások előtt, közben és után még rá is kelljen figyelnem.
Röhögött, persze, meg a veleszületett jogaira hivatkozott. Hogy játszhatom én itt az önérzetes egyedülálló középkorú, mások által fiatalosnak mondott nőt, akinek – haha, röhögnie kell – közepesen súlyos figyelemzavara van, mindketten tudjuk, hogy nem tudok az ő támogató jelenléte nélkül még egy munkahelyi poént sem elsütni. Rá mindig tudok figyelni, róla sosem tudok megfeledkezni, és ez szerinte így van jól. Engedjem el magam, nem lesz baj, még azelőtt megvette a repjegyét és a hetvenkét órás, minden helyközi járatra érvényes brüsszeli bérletét, hogy én akárcsak gondoltam volna erre. És nézzem meg, valójában annyira súlytalan, hogy még a reptéri poggyászmérleg sem mutat semmit, hiába állt rá a gurulós bőröndöm tetejére. Olyan lesz, mintha ott sem lenne, ne akarjam már a diszkrét jelenlétét mindig, minden helyzetben túldimenzionálni. A kutya ugyan közös, de nem fog itthon maradni vele, mert higgyem el, hiába tagadom, én vagyok az, akinek fontos az ő állandó jelenléte. A kutya meglesz nélkülem. Valójában én akarom azt, hogy jöjjön velem mindenhová, és jó lenne már eldöntenem, mit akarok tőle, mert hol a hiányától, hol a jelenlététől vagyok képtelen felnőtt döntéseket hozni.
A reptéri kézfogásoknál kritizálta a mosolyomat, mert szerinte nem volt őszinte, pedig én pontosan tudom, mennyire örültem a többi, területileg illetékes kolléga támogató jelenlétének. Nem tudom magam elől sem eltagadni: hol leizzadok, hol hirtelen fázni kezdek tőle, és bár utólag mindig okos vagyok, hogy mikor és melyik céglátogatás melyik szünetében kellett volna faképnél hagynom és egyszerűen csak nevetgélnem egy jót a többiekkel, valójában tényleg el tud bizonytalanítani a hiánya. Nem könnyű viselkednem akkor sem, amikor szorosan hozzám simul hátulról, és duruzsolja a marhaságait felváltva hol a bal, hol a jobb fülembe, de ennél már csak az tud jobban zavarba hozni, ha utólag rájövök, hogy de, igenis képes voltam róla megfeledkezni – urambocsá akár másfél fertályóra hosszára is, fene azt a búsmagyar, szorongásra mindig kapható, sírva, kínban, mit se várva váró brüsszeli Stockholm-szindrómás cudar mindenségemet. Sej. Viszonyítási alapom a nihilizmusa. Alfám és omegám az a vajszínű árnyalat, amivel létezésem minden piszlicsáré részletkérdését bemázolja – a teljesség igénye nélkül, rongyszőnyegbe beletekerve és versa. Hogy van-e értelme ennek az anyámtyúkja életnek, és mégis, hogyan kellene, ha kellene-e egyáltalán valahogyan éreznem magam, amikor állandóan a nyakamban liheg – legyek akár egy túlzsúfolt liftben konkretice, vagy legyek akár valamelyik hajnali rémálmomban horribile dictu.
Egyszer két óra tizenhét perc harminchárom másodpercre hagyott magamra a szabad délutánunkon a kollégákkal Brüsszel külvárosában. Új energiákra van szüksége, mondta, de ne aggódjak, nem megy messzire. Nem aggódtam. Láttam őt a híd alatt a matracokon fekvő fiatal férfiakhoz odamenni, láttam őt megsimogatni az arcukat, mászkálni a személyes holmijuk között, és láttam azt is, hogyan kínálja meg mindegyiküket szépen egyenként olcsó borral. Én magam sem tudtam eldönteni, inkább aggaszt vagy inkább felszabadít az átmeneti távolléte. Volt egy játszótér kicsit messzebb, oda is elette a fene, két egyedülálló anyukát fárasztott a sűrű és ízléstelen, nehéz vicceivel. Röhögött, amikor visszatért, miközben mondta, hogy szerinte volt az két óra tizenhét perc harmincnégy másodperc is, de ki számolja, ugye, én biztosan nem. Hogy vagyok mindig, kérdezte aztán a maga cinikus módján, a választ meg sem várva. Gyaloglás közben, finoman átkarolva kezdett el az ujjaival matatni a lapockámon. Ez szokása olyankor, amikor azt akarja, hogy mondjam ki a nevét. Utáltam, hogy már megint ezt csinálja, ráadásul úgy, hogy mások is jelen vannak. Kértem, könyörögtem, hogy fejezze be, mindjárt visszaérünk a hotelszobába, ott aztán szórakozhat velem kedvére, de most ne. Most légyszi, ne. Persze folytatta, nem tágított, és ott, a brüsszeli külvárosi kora estében kellett beleüvöltenem egy csatornába a nevét, azt a bizonyos szót, hogy abbahagyja rajtam a matatást. Magány.
Ez a neved. Tessék, most örülsz? Rohadj meg, Magány! Kiabáltam, és a matatást ugyan abbahagyta, de reggelig nem engedte el a kezem az egyszemélyes szoba indokolatlanul nagy franciaágyában.
Szaniszló Judit
