‒ Fogadjunk, hogy valami rímen töröd a fejed ‒ jegyezte meg Karinthy, fel sem pillantva a keresztrejtvényből. Makacs állat, öt betű. Szamár. Óvatosan beírta ceruzával, hátha ki kell majd radírozni.
‒ Miből jöttél rá? ‒ kérdezett vissza Kosztolányi, de ő sem nézett fel a mobil képernyőjéről. Csak viccnek szánta a kérdést, mert tudta, őt mindig könnyű rajtakapni rímszavak kergetése közben. ‒ Van egy remek rímpárom, de fogalmam sincs, hogy kössem össze.
‒ Halljuk ‒ ásított Karinthy és beírt még egy szót. Veszélyes mutatvány, négy betű. Élet, gondolta, és végre elmosolyodott.
‒ Szóval az a rím ‒ mondta Kosztolányi ‒, hogy ’csókra kész’, illetve ’Szókratész’.
‒ És mi olyan nehéz ezen? – kérdezte közömbösen Karinthy.
‒ Hogy jön össze a csók meg Szókratész? ‒ bosszankodott Kosztolányi.
‒ Roppant egyszerű. Mint kamasz, ki mindig csókra kész / S mit bánja, mit mondott Szókratész ‒ kopogta ki a szótagokat a Csiga kávéházban a szódás pohár oldalán, mire azonnal ott termett egy kedves pincérhölgy. ‒ Nagyon megharagudna, ha most egy korsó sört kérnék? ‒ kérdezte tőle Karinthy, de rögtön megnyugodott, amikor látta, hogy a hölgy cseppet sem haragszik.
‒ Nem is rossz ‒ mondta Kosztolányi. ‒ De hogy lesz ebből szonett?
‒ Azt is én tudjam?
‒ Várj, mielőtt még bármit mondanál… Van egy mondat, pár hete hallottam a csarnokban a sajtpultnál.
‒ A sajtpult zárva tart egész augusztusban. Ezért most nincs dán kékpenészes és nincs Raclette, nincs semmi normális sajt, mert az egész városban itt kapni a legjobb sajtokat. Bár mindegyikhez dupla adag szódabikát kell bevennem, olyan erősek ‒ sóhajtott Karinthy. ‒ Mi volt az a mondat, amit a sajtosnál hallottál?
‒ Kérlek szépen, az történt, hogy egy idős úr állt a pultnál, és miközben kért egy kis sajtot ebből, egy kis sajtot abból, elkalandozott a figyelme, mert meglátott egy szép nőt elsétálni. A nő már nem volt fiatal, de az öregúr sem. És az öregúr egy nagy sóhaj kíséretében azt mondta a kiszolgáló hölgynek, hogy… és figyelj, mert most pontosan idézem, le is kellett jegyeznem rögtön.
‒ Hallgatom ‒ sürgette Karinthy.
Kosztolányi pózba vágta magát, és szavalva mondta: ‒ Szomorú, hogy az ember nem tud leszokni róla, hogy szeresse a nőket.
‒ Ez tényleg szép ‒ ismerte el Karinthy. ‒ Hány éves lehetett az öreg?
‒ Fogalmam sincs, de esélye nem volt, hogy felszedje azt a nőt. Viszont mindenképp ezzel a mondattal szeretném kezdeni a szonettemet.
szomorú, hogy az ember nem tud
leszokni róla, hogy szeresse
a nőket, s hogy ez keresztre
feszíti, hacsak nem idejében elfut
előle, de nincs oly szerencse
mert mindig túl sok az input
ennyi nőt látni szörnyű kínpad
halálra szánt homokszemcse
sorsa ez, lassan lemorzsolódni
S most jöhetne ez a rímem, hogy… mi is volt?
‒ Szókratész ‒ morogta Karinthy, miközben beírt egy újabb szót. Forróság, nyolc betű. Kánikula. Ronda szó, gondolta, s mekkora pimaszság volt Adytól, hogy ilyen lazán odatette: „kánikulában, halk lombok alatt”, tényleg van valami melódiája, ismerte el irigyen.
‒ Igen. És az lehetne, hogy „de mindig van kamasz, ki csókra kész, s mit bánja, mit mondott Szókratész”. Ide kéne még egy záró sor, ami a -dni végződésre rímel.
‒ Mindennél finomabb a flódni ‒ kortyolt bele a sörébe Karinthy és visszamosolygott a Csiga pincérnőjére.
‒ Nekem is hiányzik a sajt így augusztusban, amikor zárva a csarnokban a pult ‒ mondta Kosztolányi, ügyet sem vetve az iróniára.
‒ Mi van, édes fiacskám, egy kis sajtot ennél? ‒ nevetett fel végre Karinthy.
Kosztolányi mindig szerette, ha a valamelyik versét idézik, de ez most rosszulesett. Úgy döntött, hogy észre sem veszi.
‒ És tudod, mi a legfontosabb ebben a sajtpultban?
‒ Úgy érted, hogy a sajtokon kívül.
‒ Úgy. Az a legérdekesebb, hogy pár évvel ezelőtt Pista bácsi is a pultnál vallott szerelmet.
‒ Az a kilencvenéves prímás, aki nemrég halt meg.
‒ Igen. Kért mindenféle sajtot, de persze nem volt elég pénze. Hosszú sor állt már mögötte, de senki sem zúgolódott, sőt összeadták a hiányzó aprót, miközben Pista bácsi megkérte az egyik hölgy kezét. Mindenki tudta róla, hogy kilencvenévesen is a nők fenekét fogdossa a Rákóczi teraszán ülve, ezért az egyik pultos hölgy vissza is szólt, hogy: „Velem nagyon rosszul járna a Pista bácsi, mert én nem szeretem, ha a férjem más nők fenekét fogdossa”, mire Pista bácsi leintette. „Nekem nem maga kell, hanem az öreg”, és a másik pultos hölgyre mutatott, aki persze húsz, de inkább harminc évvel fiatalabb volt a kilencvenéves prímásnál. „Szép, tiszta asszony”, magyarázta nekem halkan Pista bácsi.
‒ És meghalt az öreg ‒ mondta Karinthy.
‒ Igen, de a járványt túlélte egy karcolás nélkül. A legsúlyosabb hónapokban is úgy mászkált a Rákóczi téren, hogy lógott az orráról a maszk, a fél arcát sem takarta el. Mégsem lett covidos. Az orvosok egyébként is azt tanácsolták neki, hogy mindent csináljon úgy, ahogy az elmúlt kilencven évben. Eszébe ne jusson változtatni a szokásain, mert bele is halhat. Az öreg szót fogadott, túl is érte a járványt, itta a söreit, fogdosta a nők fenekét és végül Karcsi bácsival is összeverekedett.
‒ Azzal a másik öreggel?
‒ Igen. Ő is meghalt azóta ‒ mondta Kosztolányi.
‒ De min verekedtek össze? Két kilencvenéves öregember.
‒ Senki sem tudja.
‒ Csak pénz lehetett.
‒ Vagy nő.
‒ Vagy mindkettő ‒ mondták egyszerre.
‒ De mi az az input? ‒ kérdezte Karinthy. ‒ Kínpad ‒ felelte Kosztolányi.
