Seress Rezsőt atombombával sem lehetett volna kirobbantani a hetedik kerületből, tudta ezt az egész város, de amikor még fiatal volt, akkor is vacogott a gondolatától, hogy átkeljen a Rákóczi úton. Amikor a Kispipában egy idegen arról próbálta meggyőzni a jeles dalköltőt, hogy a nyolcadik kerületben is élnek emberek, Seress szomorúan mosolygott. Próbálta felfogni a hír értelmét, és ez legalább annyira igénybe vette a képzelőerejét, mintha Mars vagy bármely más bolygó életjelenségeit kellett volna felidéznie.

Pedig nem ártott volna kicsit jobban odafigyelnie ennek az úrnak az ajánlataira, mert komoly pénzösszegről volt szó. Az urat maga a Csárdás Kottakiadó bízta meg, hogy beszéljen a dalköltővel, akinek szomorkás sanzonjait, vagy nevezzük bárminek ezeket a dalkölteményeket, valaki átírta nagyzenekarra. Profi hangszerelésről beszélünk. Vonósokkal, fúvósokkal, köztük sok szaxofonnal, tenorral és alttal egyaránt. Plusz dob, nagybőgő, zongora, mi kell még?

Valaki fantáziát látott ezekben a dalokban és vette a fáradságot megzenésíteni mindet. Azt is, hogy „maga az első bűnös asszony, kit feledni nem tudok”. Seress csak bólogatott a nyolcadik kerületből érkezett úr javaslatára, hogy lenne szíves átfáradni a Rákóczi úton, mert a Főherceg Sándor utcai Magyar Rádió épületében meg kell hallgatnia, hogy milyen remek hangszereléssel szólalnak meg a dalai. Seress talán megvonta a vállát is, amire az úr számított. Jó előre felvilágosították, hogy a dalköltő kissé közömbös, és nem érdekli semmi, még a pénz sem.

Hát a nők? – kérdezte az úr, aki nem tudta elképzelni, hogy élő ember ennyire közönyös legyen. Igen, válaszolta valaki a Kispipában, Seress úr szeret valakit, de el nem árulná, ki az a hölgy. A feleségének sem. Valaki, akinek az összes dalát írja. Az úrnak ekkor elfogyott a türelme és idegesen felpattant. Nos, ha így állunk, akkor rendőrrel kell elvitetnem. Majd könyörgőre fogta.

Édes Rezső, vagy fogalmam sincs, hogy becézik magát a nők, kérem, vegye a fáradságot és hallgassa meg a Magyar Rádió hatos stúdiójában, hogy a zenekar mi mindent játszik a maga dallamára, amikor elhangzik az a sor, hogy a „sorssal pajtás vitázni nem lehet”. Fantasztikus szaxofonszólamot komponáltak rá és mindent az ön becses elméjének apró rezdüléseit eleven hangjegyekké varázsolva.

Magának csupán annyi a dolga, hogy beszáll a taxiba, melyet én rendelek ide a Kispipa elé. Én önt beviszem abba a Főherceg Sándor utcai stúdióba, ahol egy egész zenekar készen áll arra, hogy megszólaltassa az ön kompozícióját. Kíváncsi rá, hogy ki a karmester? Nos, elárulhatom, egy denevérhallású idős úriember, aki a legkisebb fals hangra is idegesen rezzen össze.

Az első harsonás a zongorista nőjét dugja. A zongorista idősödő alkoholista, minden reggel egy Népszínház utcai csehóban szedi össze magát, de a mája már ramaty. Pedig a nője még fáin kis csaj. Ő sem fiatal már, de a feneke formás és a lábai sem rosszak. Természetesen nem ajánlanám ezt a hölgyet önnek, kedves mester, mert tisztában vagyok vele, hogy a művészet satöbbi. Csak fecsegek itt összevissza. Hívom a taxit.

Seress csak bólogatott, mint aki érti, amit mondanak neki, de nyilván fel sem fogta. Szegény zongorista. A harsonások mindig tolakodó népség. Kiteszik maguknak a sportújságot a kottatartó állványra, és úgy játszanak, mintha egy futballmeccset közvetítenének. Szunyogh beíveli a labdát, gól. És még így is képesek odatenni azt a hangot a végére, amitől minden bakfis elsírja magát.

Seress tudta ezt, és ezért sosem próbált zenekarban gondolkodni. Az ő dalait csak zongorán lehetett eljátszani, szigorúan jobb kézzel. Az úr sértődötten szállt be a taxiba egyedül és csak ennyit mondott: Főherceg Sándor utca 5–7. Amikor odaért, épp cigarettaszünetet tartott a zenekar. A rádióépület folyosóin alig lehetett úgy elmenni egymás mellett, hogy az ember meg ne zavarja a cigarettázókat, az ideges úr mégis végigviharzott.

Közben persze elnézést kért Kreisz Kálmán altszaxonfonostól, aki épp halálosan féltékeny volt Schubert Imre tenorosra. Mindketten Schön Lucy énekesnőbe voltak szerelmesek, aki nem volt itt, mert Seress dalait csakis férfihangon lehet megszólaltatni. Lucy épp egy harmadik pasi nyakát ölelte át a Szentkirályi utca sarkán, aki nem játszott semmilyen hangszeren, viszont övé volt a fél Dunántúl. Legalábbis ezzel szédítette a nőket. A két szaxofonos elnyomta a cigarettát, megigazították a nyakkendőjüket és visszamentek a stúdióba. Még hátravolt a legnehezebb rész, és ez a denevérhallású karmester nem ereszti haza őket, amíg rendesen fel nem játsszák. Odakinn esett a hó, hallani lehetett, ahogy az autók erőlködve próbálnak újraindulni. A stúdióban viszont teljes volt a csend. Egy-két-há.

Itt olvashatók korábbi Borongók.

Nyitókép: A Magyar Rádió dolgozói a Pagodánál 1970-ben – Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan