Macsali Bernadett a Józsefvárosi Önkormányzat Balogh Paci-ösztöndíjas alkotója, mentora pedig az a Hevesi Nándor, aki a Dobozi 21 egyik főembere. Mely alkotóműhely pedig szintén az önkormányzat támogatásával (nevesül a kedvezményes civil helyiségbérleti pályázat révén) jutott hozzá ehhez a Magdolnanegyedbéli ingatlanhoz, szépen összeérnek tehát a kerületi kultúratámogatás szálai, állapíthatjuk meg elégedetten!
Hevesi rövid megnyitóbeszédet improvizált az esten, amiben egyfajta kitárulkozásnak nevezte a művésznő első tárlatát: „Ez a kiállítás egy bátor lépés. Az, hogy mentorként részt vehetek abban, ahogy Bernadett megmutatja magát,
kilép az emberek elé életében először,
nagy büszkeséggel tölt el.”
Hevesi a képeken keresztül egy különös világgal találkozhatott: „Nagyon érdekesek ezek a nem létező terek, amelyek furcsán helyezik pluszdimenziókba az egyébként is különös lényeket, az átlátszóság érzete, a lények eltűnése pedig a felhőkére emlékeztet, amelyek egyszer csak szertefoszlanak és visszamennek az ürességbe, oda, ahonnan jöttek, ez akár a buddhista szemlélettel is rokonítható” – igyekezett a mentor a nagyon nehezen szavakba önthető érzések kimondásával.
Bernadett világának főszereplői tehát „elanyagtalanodó” lények, ez a kifejezés a fiatal, 19 éves művésznő szerint az elmúlás folyamatára utal, amikor a test eltűntével
„láthatóvá válik a lélek”.
A festőnő nagy szemű teremtményeit (akik egyébként egytől egyig nők) gnómoknak nevezi, akik nála a tökéletlenség olyan megtestesítői, akik jelképezik a jót és a rosszat is. „Ők egy képlékeny világ lakói, ahol a kettősség otthonos, ismerős érzésekkel társul” – mondja.
Bernadett a halálba vágyódás érzetét is vászonra viszi, szerinte nála ez a traumafeldolgozás egyik eszköze is, erre pedig azért van szükség, mert – elmondása szerint – gyermekkorában sok rossz élmény érte a kortársaitól, ma használatos szóval kissé „bullyingolták” őt.
Ezeket a bántásokat pedig sokáig nem is tudta feldolgozni: „Volt egy súlyos depresszióm 14 éves korom környékén, akkor kezdtem el egyébként festeni, és ezt próbáltam meg feldolgozni, illetve megkeresni annak az okát, hogy miért alakult ki nálam ez a helyzet” – mondja. Képein ennek a depressziós állapotnak a lenyomata látható:
„A sírás, a fájdalom, az elmúlás miértjének a keresése, a halálba vágyódás
mind megjelennek ezeken a képeken” – mondja a festő.
Nemcsak képek, hanem egy plasztika is helyet kapott a kiállításon, a papírmasé miniszobor egy átjárót formáz, címe pedig a Változás kapuja. Hogy ez miféle változás, azt a művésznő így magyarázza: „iskolát váltottam, és ez nagy lépés volt az életemben”.
Eddig a Rákóczi téri Jelky András Iparművészeti Szakgimnázium festő szakára járt, ezentúl pedig az Atalanta Gimnázium diákja – „Valahogy nem nekem való volt az a rendszer, ez a bejárás, meg minden, most esti iskolába járok, itt sokkal rugalmasabban szervezhetem meg a tanulást.”
Ráadásul a Jelkyben a művésztanárával is kialakult némi nézeteltérés: „Mint ember jó volt, próbált nekem mindig segíteni, mindig mellettem volt, viszont nagyon giccsesnek tartotta a képeimet, nem nagyon egyezett ebben a véleményünk.” Az Atalantában nincs művészoktatás, de a Balogh Paci-program révén nem maradt tanár nélkül: „Nándi nagyon jó fej, ő nem mondja meg azt, hogy ezt és ezt kell csinálnod,
hanem abban akar segíteni, ami alapból már megvan.
Hogy kihozzam magamból, ami bennem van, és arra is ösztönöz, hogy csináljunk sok mindenféle dolgot, például szobrokat is.”
Nagyon érdekes tárlat nyílt tehát a Dobozi 21-ben, megtekintése ajánlott, azonban ehhez előzetes bejelentkezés szükségeltetik, melyet ezen Facebook-oldalon lehet megtenni egy üzenet elküldésével. És habár – talán – sokszor hangzottak el az elmúlás, a halál, meg a trauma szavak e helyt, azért a pozitív végkicsengésről nem feledkezett meg a művésznő, hiszen ahogy mondja: „Hiába a halál a vég,
az utolsó szó az életé.”
Fotók: Huszár Boglárka
