A futárok nagy, négyszögletes táskákkal a hátukon elektromos biciklivel suhannak el mellettem, és nem látom a megrendelőket, akik átveszik, fizetik, majd visszamennek megnyomi a szünetgombot, mert izgi a sorozat.
Persze éppen jön a tél, és egyre erősebb lesz a kényszer, hogy mindenki mindent futárral rendeljen. Több lesz a futár, kevesebb az utcákon az ember, és tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy ezek mind otthon maradnak, nem állnak előttem a sorban, meg tudják fizetni a futárt, miért ne tennék, nincs kedvük az utcára menni, nem hiányoznak senkinek. Nyilván én vagyok a marha, hogy minden reggel, még most is, hogy hideg van és sötét, lemegyek kávézni a pékségbe.
Úgy kell nekem. Magam elé engedem a szemeteseket, mert ők dolgoznak, én viszont ráérek, egy nyugdíjasnál senki sem ér rá jobban. Nem járok misére, munkába, üzleti tárgyalásra, csak gyógytornára meg gyógyszertárba, és ha kicsit belegondolok, erre vártam, hogy ráérjek mindenre és ne sürgessen senki. Néha eltűnődök, hogy életem bizonyos szakaszaiban fel kellett szállnom a házunk előtt fékező trolik vagy buszok valamelyikére, most meg nézem, ahogy kivilágítva húznak tovább.
A pékség kutyabarát, behozzák a vacogó állatokat, és egyiküket nézve arra gondolok, hogy nem tőlem fél-e, mert úgy nézhetek ki bőrkabátomban, mint egy sintér, de megkapom a kávémat, kimegyek a pékség elé, a kutya is megnyugszik, lehet, hogy csak fázott, gazdájával együtt távoznak. Jönnek lassan a gyermekeiket vonszoló szülők, a gyerek sír, a szülő dühös, de ha egyszer megveszem, akkor edd meg, nem azért veszem meg, hogy kidobd, megeszed vagy nem, döntsd már el végre. Ők nem futárral rendelik házhoz a túrós táskát.
Aztán persze jön egy futár is, elvisz három pizzát, siet, valakik várják. Majd eljön a pillanat, amikor elindul a nap, a sietős léptek lassulnak, a kocsik nem dudálnak, nem fékeznek csikorogva, a tetők felett célirányba kanyarodó légi járatok is ritkulnak. Ilyenkor könnyebb átkelni a Baross páros oldalára, ahol már hajnali öt óra óta nyitva tart két üzlet is, közvetlenül egymás tőszomszédságában, fillérre egyező árakkal, létükkel cáfolva a kapitalizmus kannibáltermészetét.
Magam elé engedem a Leonardo utca sarkán éppen ekkor nyitó barkácsbolt üzletvezetőjét, aki egy kávét kér. Én továbbra is ráérek, a kávé viszont csak forrón jó, parancsolj, ugyan kérlek. Ő kér még egy citromlevet, és azt tudakolja cinkos mosollyal a pultos hölgytől, hogy vajon van-e benne igazi citrom. Már hogy ne lenne, pont annyi, mint a citrompótlóban, mondja a hölgy hasonlóan cinkos mosollyal. Félmeztelen bennszülött nők csavarják bele a citromot rendkívül erotikus kézmozdulatokkal, szólok közbe, mert érzem, hogy nem lehet elhallgatni a valóságot. Szűz lányok, néz rám kérdőn a barkácsbolt üzletvezetője. Csakis, vágom rá rögtön. Minap jártam arra és ezzel a két szememmel láttam, hogy testük hamvas. Nehéz reggel nagyobbat hazudni, de a valóság savanyú, mint a citrompótló.
Itt olvashatóak a korábbi Borongók.
Nyitókép: a Fővárosi Sütőipari Vállalat szaküzlete Bródy Sándor utca 40. alatt 1970-ben – Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
