Egy égbeszökő nagy hegyen, ahol a világ legmagasabb fenyői nőnek, egy lombházban lakik a Hold. Minden este onnan száll fel, és minden reggel ott nyugszik. Kényelmes ágya van meleg gyapjútakaróval, az ágy mellett az éjjeliszekrényen pedig egy zöld vekker áll, ami csörögni kezd, pontban, amikor a Holdnak kelnie kell. A Hold mindig korán kel, hogy hosszú útja előtt megvacsorázzon. Végül elkortyolgatja a kakaóját, és kilép a ház ajtaján. Lemegy a lépcsőn, nekifut a hegytetőnek, és felszáll, akár egy légballon.
Történt egyszer, hogy a Hold szülinapján hatalmas hóesés volt. De akkora, hogy olyat még senki sem látott az égbeszökő hegyen, még a legmagasabb fenyők sem. A Hold eleinte örült neki, ám olyan sűrűn hullott a hó, hogy az orráig sem látott. Azt gondolta, vár egy kicsit, aznap nem kel fel olyan korán, elvégre szülinapja van, ő is lustálkodhat. De hiába várt, a hó csak hullott és a szél is egyre erősödött. A Hold hiába lépett ki lombházából, nem tudott nekifutni, nem látta, merre van a hegy teteje. Nem látott semmit, és még a füle is tele lett hóval. Lógó orral ballagott vissza lombházába.
Ugyanakkor fent a magasban églakó barátai, az Égtornásznő, a Tejológus és Dudorf, a felhőfaragó, no és persze a csillagok serényen keverték a szülinapi torta tésztájába az olvasztott csokoládét, hozzáadtak még három púpozott evőkanál jókedvet, egy csipet sót, bőven szórtak bele kandírozott emlékdarabokat, végül meghintették madárcsicsergéssel. A torta már szinte készen volt, de a Hold még sehol. Az Égtornásznő megkérte kiscsillagait, hogy kémleljék az eget, de nem látták a Holdat közeledni. Tanakodtak, mitévők legyenek. A Tejológus hosszú, tejfehér szakállát simogatta. Addig-addig simogatta a szakállát, míg kitalálta, hogy Dudorf faragjon egy kilátót a felhőkből, és az Égtornásznő onnan nézzen körbe. Így is lett, Dudorf szélsebesen faragott egy felhőkilátót, az Égtornásznő pedig felmászott a legmagasabb pontjára és elővette a látcsövét. De onnan sem látta a Holdat. Ennek már fele sem tréfa, gondolták. A Hold nem tud felszállni, és éppen a szülinapján!
S mindez a kiscsillagok miatt, akik addig-addig hancúroztak, mígnem egy hatalmas, súlyos felhőpaplant kiszakítottak, amiből azóta is csak úgy szakadt a hó. A felhőpaplant összevarrni lehetetlen lett volna, ezért hát újra gondolkodni kezdtek. A Tejológus törökülésbe ült és simogatta a szakállát. Az Égtornásznő vetett három cigánykereket, ugrott két szaltót, kézen állva egyensúlyozott, mindig a tornamutatványok után támadtak a legjobb ötletei. Dudorf egy újabb, kivehetetlen formát faragott. Utána összedugták a fejüket és megbeszélték, mire jutottak.
Az Égtornásznő fogta a zsonglőrlabdáját, amit még az apukájától, Hazahoz Kalauztól kapott, és feldobta háromszor jó magasra. Behunyta a szemét, úgy kellett elkapnia a labdát, közben maga elé suttogta a kívánságot. És ahogy kinyitotta a szemét, láss csodát, a kívánság teljesült: minden megállt! A madárfiókák csőre tátva maradt, a tenger hullámai nem csapkodtak, a kandallóban a tűz abbahagyta a táncot, a toronyugró fejjel lefelé, előre nyújtott karokkal maradt a levegőben, a teafőző nem sípolt tovább és a gőz sem tekergett belőle tova, a feldobott palacsinta nem pottyant vissza a serpenyőbe, a kakukk pedig nem bújt vissza az órába. Megállt akkor minden a Földön, csak a hó hullott hangtalan. Hullott a hó a mozdulatlan világra, amíg ki nem ürült a felhőpaplan. Az Égtornásznő közben papírt fogott és levelet írt: „Kedves Hold, ne aggódj! Megállítottuk itthon az időt! Te csak várd meg, amíg az utolsó hópihe is lehullik, utána indulhatsz!” Majd papírrepülőt hajtogatott a levélből, és egyesen a Hold lombháza felé dobta.
A Hold éppen a házából fülelte a szokatlan csendet. Fűszál sem mozdult, amikor a papírrepülő az ajtaja előtt koppant. Felvette, elolvasta, és igen megörült. Amikor az utolsó pihe is lehullott, újra elindult. Futott, futott és felszállt a hegy tetejéről, mint egy légballon, s meg sem állt az égig. Amikor églakó barátai meglátták kerek mosolyát, örömükben felkiáltottak. Az Égtornásznő lehunyta a szemét és újra feldobta a zsonglőrlabdát, háromszor, jó magasra. S mikor harmadszorra is elkapta, a világ újra megmozdult. A madárfiókák lenyelték a falatot, a hullámok csapkodtak, a tűz táncolt a kandallóban, a toronyugró fejjel lefelé, előre nyújtott karokkal csobbant a vízbe, a teafőző sípolt és gőzölt, a palacsinta visszapottyant a serpenyőbe, még a kakukk is visszabújt az órába. És a Hold végre fent volt az égen.
Az Égtornásznő, a Tejológus, Dudorf és a csillagok énekeltek neki, majd átadták a tortát. A Hold szeletekre vágta, és mindenkit megkínált belőle. Aznap éjjel sokáig fent voltak, zenéltek, táncoltak, és a Hold ezüstösen világította be a messzi, havas tájakat.
Nattán-Angeli Nóra
Nyitókép: Mile Máté
