A Bérkocsis utcában szerettem egyszer egy nőt. Ő volt az oka annak egyedül, hogy egy darabig azt hittem: énbelőlem valaha józsefvárosi lakos lesz. Nem lett belőlem józsefvárosi lakos, ebből talán kihüvelyezhető már, hogy a Bérkocsis utcába sem járok már szeretni.

Pedig mennyire szerettem ott szeretni azt a nőt. Volt néhány Habermas-kötet a polcán, természetesen eredetiben olvasta, németül, és ez nekem nagyon imponált. Vaskos könyvek voltak, remekül megtartották a vörösboros poharakat, sőt, volt neki egy Luther-összese – persze, eredetiben, németül az is –, azon például három vörösboros palack is elfért. Úgy értem, hosszában.

Mondom, ez nekem imponált, igyekeztem megfelelni annak a nőnek, úgyhogy a Bérkocsis utcába mindig hevesen dobogó szívvel mentem, kalapált bennem az élet, úgy éreztem, valamit akar tőlem, ha már ide vezetett az utam. Magyaráztam is annak a nőnek a topográfiáról valami szépet és érdekeset, azt kérdeztem tőle egyszer, hogy vajon megfigyelte-e, milyen érdekes alakú női cipőre hasonlít a kerület formája a Budapest-térképen. A szőnyegen feküdtünk, Habermas és Luther még munkában voltak, tartották nekünk a vörös borokat, mi meg már utána voltunk a szerelmi munkálkodásnak, ez lehetett az oka annak, hogy a meztelen testét elnézve a női cipő jutott eszembe. Hogy az milyen izgalmas, mikor a nőn nincsen semmi más, csak cipő. Pláne ezen a szépséges józsefvárosi nőn. Egy piros bőrcipellő, igazi bőrből, kemény sarokkal, hogy amikor odalép, akkor fájjon és kopogjon. Na, ekkor jutott eszembe az is, hogy a térképen a nyolcadik kerületnek igazából nőicipő-alakja van. A Múzeum körútnál kezdődik a cipő szára, az Orczy út a cipő talpa, és még egy kis sarka is van, amit a Lóvásár utca szegélyez.

Mutattam neki, hogy nézd, nézd csak ezt a szép cipőt. Egy ilyet veszek neked, de nem is egyet, hanem kettőt. Ezt viccnek szántam, de nem nevetett. Elfordult és a takarót a mellére húzta, ami azt üzente nekem, hogy te most hülye voltál, nem érdemled meg, hogy a mellemet bámuld. Pedig milyen szép melle volt a Bérkocsis utcai nőnek, jaj, és a szája, az is milyen érzéki volt. Majd megvesztem érte, amikor azt mondta, hogy Habermas. De lehet, hogy azt mondta: Heidegger, nekem mindegy volt, ittam minden szavát, és a szájából szerettem inni a szavait.

Kérdezte aztán kissé hűvösen, jelzésértékűen elszeparálva tőlem, a takaróba burkolódzva, hogy valami más alakzat nem jut-e véletlenül eszembe arról a kibaszott Budapest-térképről. Bocsánat, de ezt a csúnya szót mondta azzal a szépségesen szép szájával, hát mit csináljak. Nem értettem, hogy miért lett oly dühös, elvégre éppen azon igyekeztem, hogy a kedvében járjak, egy cipőt akartam neki venni, egy új, piros, igazi bőrből varrt cipőt, afféle szexi darabot, amiben fölkerget engem a Bérkocsis utcából egyenesen a mennybe.

– Cipő? – kérdezte jeges hangon, megvetően. – Neked ez jut eszedbe a térképről?

Kezdtem szégyellni magamat, hogy oly szegényes a fantáziám. Hát mit csináljak, nem vagyok filozófus, ha Gadamert kérdezné, neki biztosan más is eszébe jutna a Budapest-térképről, nekem speciel egy cipő jutott eszembe, megjegyzem, nem magamnak, neki szántam, ajándékba, a nők ugyanis szeretik a cipőt, főleg akkor, ha új, sőt, a nők a cipőt talán még Habermasnál is jobban szeretik, ez nekem határozott véleményemmé lett az idők folyamán. Nem magamtól lettem ilyen okos, a nők tanítottak ki erre, főleg ez a józsefvárosi nő, akinek olyan szép melle volt, mint a Gellért-hegy.

Jaj, de szép volt, ahogy a szőnyeg síkján fekve nézegettem, bejártam a testén az egész várost, micsoda rejtekutak nyíltak benne, uramisten.

De hát már nem járok a Bérkocsis utcába őt szeretni, mert szegényes volt a fantáziám, és a térképről csak egy kibaszott (bocsánat) cipő jutott eszembe. Feküdtem mellette megszégyenülve és azon törtem a fejemet, hogy miféle alakzat tetszene vajon neki, ami a Budapest-térképen megtalálható, de nem jutott eszembe semmi.

Pedig az a nő, és ez legyen a becsületére mondva, hagyott nekem időt a gondolkodásra.

Feküdt mellettem hidegen és titokzatosan, mint aki gondolatban olyan messze jár, ahol űrrepülőgéppel sem érni utol. Feküdt, hallgatott és várt, s néha levette Luther válláról a terhet, azaz a vörösboros poharat és belekortyolt, s rám nézett, s azt kérdezte a szeme:

– Na? Mivel rukkolsz nekem elő?

Nem mertem a cipővel újólag előhozakodni. Többre vágyott, másra vágyott, valami különbet akart.

Eltelt így egy óra néma harccal kettőnk között, majd nagyot sóhajtott, s azt mondta:

– Na, add csak ide azt a Budapest-térképet.

Odaadtam neki, ő pedig megmutatta rajta nekem azt a bizonyos alakzatot.

Hát persze, a körgyűrű volt, mi más lett volna.

Ez volt az, ami nekem a Bérkocsis utcában nem jutott eszembe. Gyűrűt kellett volna mondanom, nem cipőt – ki is lettem rúgva a kerületből gyorsan, páros lábbal. De legalább mezítláb rúgott ki, a cipőt: azt már nem kellett megvenni neki.

Címkép: Fortepan/Magyar Rendőr