Olyan volt a kihallgatás, mintha a Derrick egyik részét néztem volna. Pedig a saját lakásomon zajlott, konkrétan a gangra néző konyhámban. Csöngettek. Az ajtóban magas, vékony, idősebb nyomozó állt. Kollégája fél fejjel kisebb és húsz évvel fiatalabb. Stephan és Harry, jutott eszembe, és elröhögtem volna magamat, ha nem tudtam volna, hogy igen szomorú ügyről van szó. Kávét főztem, Stephan leült és rágyújtott, Harry nekidőlt az ajtófélfának. Kikapcsoltam apám kilincsre akasztott bőrtokos Sokolját, nem passzolt a pillanathoz, ahogy Pécsi Rabb Jóska azt énekli: „Recik Náni retkös lába / Nem illik a kettős táncra.”
„Szóval, ahogy már a telefonban is jeleztem, Kocsis Zebulonról szeretnénk néhány kérdést feltenni” – mondta Stephan. „Jól ismeri?”
„Ó, uram, magunkat se ismerjük! Idegen bolygó vagyunk önmagunk számára, ahová néha küldünk egy űrkapszulát, hogy készítsen néhány felvételt, aztán ezekből a homályos fotókból próbáljuk az énünket megfejteni. És ha magunkat nem ismerjük, hogyan állíthatnánk, hogy egy másik emberi lényt ismerünk?”
„Hát ez így nagyon sokáig fog tartani” – jegyezte meg mérgesen Harry.
Bólintottam, hogy belátom, és nekikezdtem:
„Prépostvári úrral minden kedden és csütörtökön találkoztunk a Krúdy sörözőben. Mindketten a Krúdy utcában lakunk, és mindketten Krúdy-rajongók vagyunk. Krúdy fröccsöket ittunk és Krúdy-novellákról diskuráltunk. Néha azt játszottuk, hogy Krúdy is ott ül harmadikként az asztalunknál. Rendeltünk bort neki is.”
„Miféle Prépostvári? Kocsisra vonatkozott a kérdés” – figyelmeztetett Harry.
„Hát, igen. Eredetileg biztosan úgy hívják. Kocsisnak. Vagy Kovácsnak. Mindent kinézek belőle. Akár még egy Tóthot is. De ő Prépostvári úrként mutatkozott be mindig, így ismerték a környéken, a Fecskében, a Szabó Ervinben, a Stexben, a Rákóczi téri piacon, a Zappában…”
„Szóval tudott Kocsis perverz szokásairól?” – próbált rákanyarodni a témára Stephan.
„Perverz? Nem hiszem, hogy perverz lenne. A lábakra izgul. Na és? Innen van a neve is, a Prépostvári. Józsefvárosi emlék a címe annak a novellának, amelyet Krúdy 1917-ben írt és egy bizonyos Prépostvári nevű úrról szól, aki éjszakánként a Csiribiriék házához jár a Jázmin utcába, hogy a csodaszép nővérek, Irma és Janka ablakon kidugott lábát csókolgassa.”
Stephan kért még egy kávét, Harry megkérdezte, hol találja a mosdót.
„Van önnek egy példánya ebből az írásból?” – kérdezte Stephan.
„Természetesen” – mondtam, és a szobába mentem a kötetért. A mosdó felől gyanús zajok hallatszottak, majd Harry lehúzta a vécét. Mikor kilépett, Stephan már hangosan szavalta: „Felkapaszkodott az ablakra, és lenyújtotta mezítelen lábát. Elefántcsontból volt az. A bokája, térde asszonyosan telt, mert már harmincadik évéhez közeledett, s lábikrájának olyan vonala volt, mint a diákok álmában a démonénak. Prépostvári a kezébe vette a gyönyörű lábat. Külön-külön megcsókolgatta az ujjakat, és mindegyikhez volt valami becéző szava.”
„Tulajdonképpen mit követett el a barátom?” – kérdeztem.
Harry idegesen egyik lábáról a másikra állt. „Ha tudni akarja, a Corvin Plazában garázdálkodott. Fajtalankodott. Cipőbolti eladónak hazudta magát, aztán hirtelen a szájába vette a nők lábujjait, és szopogatni kezdte. Máskor lábkutatónak adta ki magát, aki jó pénzért felvételeket készít a női lábakról tudományos vizsgálódás céljából. Nem kell mondjam, hogy a lábujjak megint csak a szájában kötöttek ki. Eddig negyvenkét feljelentés érkezett Kocsis ellen.”
„Ön tudott arról, hogy Kocsis folyamatosan zaklatja a nőket? Volt tudomása a barátja ferde hajlamairól?” – kérdezte Stephan szelíden.
„Nézze. Erről a cipőárus-sztoriról fogalmam se volt. Hogy Prépostvári úr a lábakat szereti, ezt mindenki tudta. De ártalmatlan hóbortnak tartottuk. Szerelmes a lábakba, szinte csak erről lehet vele beszélgetni.
Hetvenhét csoportba sorolta a női lábakat méret, forma, íveltség és mit tudom én, még mi alapján.
Egyik példaképe Baudelaire, aki nemcsak láb-, de kézfetisiszta is volt. Prépostvári úr minden héten megnézi a Szépművészeti Múzeumban Jeanne Duval portréját, amit a nagy Manet festett. Ez a Jeanne volt ugyanis Baudelaire egyik szeretője, és Manet úgy festette meg, hogy az egész kép egy nagy fehér ruha, ami alól csupán három dolog kandikál ki: egy pici fej, egy rohadtnagy lapátkéz és egy jókora lábikó!”
Stephan a noteszébe néhány szót jegyzett fel.
„Egy utolsó kérdés, aztán megyünk is” – szólt Harry. „Kint gyilkosok rohangásznak, mi meg itt virgácsokról diskurálunk… Szóval, az ön jelenlétében zaklatott-e másokat Kocsis?”
„Soha” – tiltakoztam. „Bár a pincérnőknek rendszerint úgy köszönt: Kezit-lábát csókolom, kisasszony! De ennyi. Másról nem tudok. És még valami: ő nem lábkutatónak adta ki magát, ő tényleg az volt. Mindent tudott a női lábak költészetéről. Talán többet, mint Krúdy, és többet, mint Baudelaire…”
Stephant és Harryt a liftig kísértem. Miután beszálltak, egy szőke kislány ugrált fel a lépcsőn, közben azt énekelte: „Fürge rókalábak…” Lenéztem. A lábamra. A mezítelen, szőrös lábamra, amit még az előszobában egy kínai műanyagpapucsba bújtattam. Le kéne már vágnom a körmeimet, gondoltam. Messziről hallottam Prépostvári úr nevetős hangját, most is azt mondta, amit minden búcsúzásunkkor: „Ne féljen, barátom, ebből a helyzetből is kilábalunk.”
Címkép: Fortepan
