Gáspár János vagyok, negyvennyolc éves ítéletvégrehajtó a Conti utcai fegyházban. Nem voltam mindig hóhér, korábban pincérként is dolgoztam, de tulajdonképpeni mesterségem mészáros, és ennek köszönhető, hogy idős korom ellenére is felvettek a fegyintézetbe, mert jól ismerem az anatómiát. A segédeim amúgy gyors kezű, tehetséges emberek, elvégzik helyettem a munka nehezét, rám csak az marad, amihez igazi szakismeret kell. Tegnap, 1946. augusztus hatodikán felakasztottunk egy nyilast.
A kivégzéshez megborotválták, és így, szakáll és bajusz nélkül felismertem benne egykori vendégemet, akit három évvel korábban a főnök úr kihajított a kocsmából, mert balhézott. Késő délután volt, a kocsma majdnem üres, a háború miatt nem maradt az embereknek elkölteni való pénzük, megcsappant a forgalom, csak a sarokban ült egy magányos öregember, a másik asztalnál egy prosti, amikor belépett ez az ember.
Jócskán kapatos volt már, de a ruházata alapján pénzes embernek véltük. Soha nem látta itt korábban senki, odalépett egy asztalhoz, kigombolta a zakóját, leült, és úgy rendelt, hogy közben rám se nézett. A rossz lábammal még oda sem értem az asztalához, de azzal a mozdulattal fordultam is a söntés felé. Egy Gottschlig rumot kért nagy pohárral meg egy korsó sört. Méltóztassék, tettem az asztalára.
Ekkor már hajlandó volt a szemembe nézni, és csak annyit kérdezett, hogy maga ugye nem zsidó vagy cigány vagy bolsevik, mert ha igen, akkor takarodjon a környékemről. Nem volnék az, tisztelettel, válaszoltam halkan. Szóval rendes magyar ember, mondta ő, és belekortyolt a pohár rumba, nagyon jó. Akkor viszont miért nincs a fronton? A nemzet legjobbjai ontják vérüket ezért a hazáért, miközben a lógósok meg a szimulánsok itthon lébecolnak.
Itt a sörébe is belekortyolt. Maga is szimuláns?, kérdezte apró, vizenyős malacszemeit rám szegezve. Első világháborús hadirokkant vagyok, kérem, mondtam a lábamra mutatva. Jóformán ráállni is alig tudok, nemhogy bakancsot húzni és menetelni. Úgy? Szóval megsérült. Isonzónál, gondolom, mondta gúnyosan. Galíciában, kérem, válaszoltam.
Nos, ha ez így van, ahogy mondja, akkor csak ajánlani tudom magának a Conti utcai kupit. Állítólag Tisza István is eljárt ide, amíg a bolsik agyon nem lőtték. Mert isteni nők vannak ott. Egyenesen onnan jövök, és én mondom magának, garantáltan meggyógyítanak ott minden betegséget. És a gumi, amit adnak, igazi Wehrmacht-minőség, nem szakad el a legnagyobb ágyúzás közepette sem. Itt nagyon csúnyán felnevetett. Márpedig ágyúzni azt tudok. Arca hirtelen komolyra váltott.
Tudta, hogy a Wehrmachtnál heti két kupoldajegyet adnak, a tiszteknek hármat is, a Luftwaffénál meg felmehet ez a szám akár négyig vagy ötig? A lényeg, hogy egy óra alatt végezni kell. De álljon meg a menet, mondta, és megint beleivott a rumba, ebből az egy órából negyven perc elmegy az orvosi vizsgálattal meg a papírmunkával, szóval jó, ha negyedóra marad az akcióra. De nagyon helyes, így kell ezt csinálni, csapott az asztalra, mert ennek köszönhető, hogy a németeknél nem terjednek a nemi betegségek.
Hozzon valami rendes rumot, és ne ezt a zsidó löttyöt, köpte a padlóra az utolsó kortyot ez az ember, mire a főnök úr is előjött a pult mögül, a kötényébe törölte mind a két kezét, megfogta ezt a szarházit és úgy kihajította, hogy a szerencsétlen alig tudott talpra állni. Miközben repült kifelé, rohadék gazembernek nevezte a főnök urat, aki visszatette a felborult széket az asztalhoz és utána hajította a micisapkáját is ennek a szemét alaknak.
Zárunk, mondta a főnök úr, és kiment lehúzni a redőnyt. Ennek köszönhető, hogy éjszaka nem sikerült féltéglával bezúzni a kocsma ablakát, de a bosszúállók felkészülten jöttek, mert a redőnyre fehér festékkel odamázolták, hogy zsidó. Jóllehet a főnök úr nem volt zsidó, egy év múlva elvitték, őt is meg az egész családját, és erősen gyanítható, hogy ez az alak ment vissza érte a különítményével, csupa szép szál, derék borbélysegéddel és villamoskalauzzal, a régi jó haverjaival.
Az ostrom után ezért nem nyitott újra a kocsma, és ezért kellett nekem is új állást találnom a Conti utcában. Nem néztem a szemébe, mielőtt ráhúzták a csuklyát a fejére a segédjeim, mert tudtam, hogy nincs ott semmi. Azt ordítozta, hogy „rohadék gazemberek”, ezek voltak az utolsó szavai. Kitalálhatott volna valami szellemesebbet is.
Itt olvashatóak a korábbi Borongók.
Nyitókép: Miklapuszta, Állampusztai Célgazdaság / rabgazdaság, 1986 – Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
