A józsefvárosi Lakótér a lakhatási kérdések közösségi tere, ami elsősorban az önkormányzati házak lakóközösségeinek segítésére jött létre.

November 12-én egy olyan vitaestet rendeztek, amit úgy jellemezhetünk, hogy élmény volt: bár súlyos kérdésekről volt szó, a résztvevők feldobottan távoztak.

A Lakótér vendége az Utcajogász Egyesület vitaszínháza volt, s mint Puskás Panni, a szervezet sajtóreferense elmondta, ebben eljátszott jelenetek vezetik fel a beszélgetést fontos lakhatási kérdésekről. Akit részleteiben is érdekel, mi a vitaszínház, annak az Utcajogász Művészettel a valódi találkozásokért című összefoglalóját ajánljuk.

A jeleneteket persze nem az Utcajogász önkéntes ügyvédei, jogászai játsszák, de ők is jelen vannak, a megvitatott témákat minden vitaszakasz után jogi szempontból is megvilágítják.

A jeleneteket Szivák-Tóth Viktor (Szkéné Színház) és Jobbágy Kata (Kerekasztal Színház) színészei adták elő és a vitát is ők vezették, mindketten drámatanárok, drámapedagógusok is.

Meglehetősen sokan voltak a Lakótérben, főleg nők. Az est úgy indult el, hogy a vitában résztvevők (a közönség) között egyetlen férfi sem volt, végük egy fiatalember csatlakozott némi késéssel. Hogy miért van ez így, nem sikerült megfejteni, de Aradi Fanni, a Lakótér vezető közösségszervezője szerint is többségében nők járnak hozzájuk programokra. (Végül a két megfigyelő erősítette a férfi oldalt, a fotós és én is bevonódtunk egy-egy megszólalás erejéig a vitába.)

Négy jelenetet adott elő Viktor és Kata, amit azután egyenként vitattak meg. Jelenet, vita, jogi összegzés – egy volt a négy különálló rész szerkezete.

Az első jelenet egy megkopott panellakásban játszódott (díszlet nem volt, elég volt odaképzelni), egy 57 éves apa és 26 éves lánya feszült hangulatú beszélgetését láttuk. Az apa a lányát korholta, hogy nem dolgozik, élősködik a szülein, hogyan fog így lakást venni, még bérelni sem tudna. Ő megdolgozott ezért a lakásért, horkant fel, amikor a lány azt mondta, miért nem adják el, abból neki is lehetne lakása, az apján múlik a megoldás, nézze meg a mai árakat, még az önerőt sem tudja egy fiatal összeszedni lakásvásárlásra. Az apja dühösen kidobással fenyegette ezt hallva.

A jelenet végén Viktor egy állítást fogalmazott meg, „a lakhatás biztosítása egyéni felelősség”, és arra kérte a hallgatóságot, üljenek át a „nézőtér” egyik vagy másik oldalára, attól függően, egyetértenek-e az állítással. Nem volt hagyományos nézőtér, a közönség két egymásnak fordított széksoron ült, a színészek pedig az így létrejött folyosó két végén álltak.

A nézők tehát átültek, méghozzá szinte kivétel nélkül az egyik oldalra. A vita pro és kontra oldala lett a két széksor, és sorra szólaltak meg az emberek. Történetek hangzottak el – „nekem is úgy lett egy garzonom, hogy meghalt az édesapám, azóta se tudtam továbblépni nagyobbra” – és vélemények – „most a politika a magántulajdont erősíti, nem biztos, hogy jó modell ez, nagyobb rugalmasságra lenne szükség” –, a kialakuló vitát a két drámatanár rövid kérdésekkel ösztönözte. Egy ponton pedig lezárták, és átadták a szót a jogászoknak – Kalota Ágnesnek és Szatmári Andreának –, akik pár percben elmondták, mi a kérdéssel kapcsolatos jogi helyzet.

Ez a folyamat négyszer ismétlődött, és vigyáztak arra, hogy ne váljon parttalanná a vita, beférjenek a tervezett 100 percbe. A másik három jelenet vitát gerjesztő állítása ez volt:

„A magántulajdonnal való rendelkezés jogát felülírhatják a szociális szempontok.” A jelenetben egy lakások bérbaadásából élő pár vitatkozik azon, hogy mennyire legyenek engedékenyek egy önhibáján kívül nehéz helyzetbe került anyával, aki nem tudja fizetni a bérleti díjat, miközben ők hitelt törlesztenek a lakásra.

„Az önkormányzatnak kötelessége a szociális bérlakások biztosítása minden rászorulónak bármeddig.” Itt egy hároméves, határozott idejű szerződéssel lakást bérlő idős ember könyörög az ügyintézőnek, hogy hosszabbítsák meg a bérletét. A hivatalnok azzal érvel, hogy más rászoruló is van, az öreg már kapott segítséget, adja át a lakást.

„Az együttélési szabályok megsértése esetén a bérleti szerződést fel kell mondania az önkormányzatnak.” A negyedik jelenetben egy hangoskodó férjet láttunk, aki ellen panaszkodnak a lakók, és a felesége azon aggódik, hogy a végén kirakják őket a bérleményből.

A felhozott állítások meglehetősen megosztották a hallgatóságot, de oly módon, hogy volt, amikor senki nem maradt a másik oldalon. Ugyanakkor az is kiderült, hogy – mint az utolsó jelenetnél is – az egy oldalra ülők véleménye sem egységes, így a vita köztük is szenvedélyesen folyt. 

Érdekesség, hogy a hallgatók közt volt „hivatásos” is, Udvarhelyi Tessza alpolgármester, egy lakásügyi hivatalnok és szociális munkás is, de nem hangzott el semmilyen hivatalos állásfoglalás, jelenlétük egy pillanatig nem volt hangsúlyosabb a többiekénél, maguk is személyes történeteket osztottak meg.

S van-e konklúzió? 

Ha a vita eredményét nézzük: nincs. Ezek nagyon alapvető és súlyos kérdések, és ugyan a hozzászólásokban voltak megoldási javaslatok is, mindenki érezte, hogy nem lehet egyszerűen lezárni őket.

Ami fontos, hogy élményszerűen kerültek közel a lakhatás mélyebb összefüggései. Lehetett volna vitatkozni jelenetek nélkül is, a száraz állítások alapján, de ilyen vitát rengeteget látunk. Okos emberek szakszerűen megfogalmazott kérdésekről beszélgetnek a kerekasztal mellett vagy egy podcastben és elvi alapossággal vesézik ki a témát. Egy adott rétegnek ez érdekes, de aligha mozgatja meg az átlagembert.

A vitaszínház az életet mutatja be és az elméletiségre hajlamos értelmiségit is bölcselkedő helyett tapasztalóvá teszi. A megtapasztalt, átélt helyzet élménye velünk marad, és nem úgy távozunk, hogy ismét egy sehova nem vezető vitán vettünk részt, hanem továbbgondolásra késztet.

Vitaszínháznak nevezik ez a metódust, de nem vitatkoztak az emberek abban az értelemben, hogy egymás ellen harcoltak volna érvekkel. Sokkal inkább hozzátettek a megszólalásokkal a másikéhoz, így ez inkább volt békés, de hatékony dialógus – ahol az egyik gondolat táplálja a másikat –, mint vita, ahol szemben állnak a felek. Lehet így is társadalmi kérdésekről, közügyekről beszélni, nem csak árkok széléről.

Fotók: Markos Viktor