1807-ben a mai Palotanegyedben született érszentkirályi Szentkirályi Móric. A piaristáknál tanult, majd a jogi egyetemen tett ügyvédi vizsgát 1829-ben, ami vagyonos nemesi családokban meglehetősen szokatlan volt. Haladó eszméjű Értekezés a’ magyar asszony jussairól című disszertációja nyomtatásban is megjelent. Rövid külföldi stúdiumokból hazatérte után belevetette magát a politikába, Pest-Pilis-Solt vármegye főjegyzője, majd alispánja lett. 1836-ban Brunszvik Terézzel, Kossuth Lajossal és Bezerédj Istvánnal együtt alapították meg a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztő Egyesületet, hogy az akkorra már 14 óvodát működtető Brunszvik munkáját országosan is segítsék.
1838-ban egy rövid ideig még a Nemzeti Színházat is igazgatta a fiatal Szentkirályi, a 40-es években pedig az országgyűlés törvényjavaslati munkáiban vett részt, többször is bizonyosságát adva, hogy a demokrácia elkötelezett híve. Még akkor is, ha Kossuthtal vitába keveredett 1848-ra, és otthagyta a pozsonyi országgyűlést. A szabadságharc alatt tevékeny volt kormánybiztosként, a második felelős magyar kormányban neki szánták az igazságügyi tárcát, melyet addig Deák Ferenc vezetett, de Szentkirályi egy időre inkább visszavonult a közélettől. 1849-ben persze őt is elővették, rövid időre bebörtönözték, de viszonylag könnyen megúszta a számonkérést, megtarthatta vagyonát is.
Az abszolutizmus idején pályát módosított, az orvostudomány és homeopátia tanulmányozásának szentelte életét. Negyvenes éveiben egyetemre ment, orvos lett. Vagyona és belső tartása révén megtehette, hogy ne fogadjon el honoráriumot, rengeteg szegény embert gyógyított ingyen. A 60-as évek közepén visszatért a politikába, a Deák-párt tagjaként lett Józsefváros országgyűlési képviselője. A következő választáson azonban az ellenzéki Csernátony Lajos 859-816-ra legyőzte.
Szentkirályi azzal vigasztalódhatott, hogy Pest város főpolgármesterének választották 1868-ban. Ám három hónap után lemondott, mivel összetűzésbe került a város rendőri vezetőjével, a 48-as honvédből előbb rendőrspiclivé, később korrupt főkapitánnyá lett Thaisz Elekkel, akinek regnálását a rendőrségi források is „a rossz emlékű Thaisz-éraként” emlegették. Szentkirályi nem tűrte, hogy a kapitány önálló hatóságként viselkedik, és mivel sem a tanács, sem a kormányzati szervek nem támogatták fellépésében, inkább lemondott. A megüresedett pozíciót nem választással, hanem helyettesítéssel töltötték be, így Szentkirályi volt Pest utolsó megválasztott főpolgármestere.
Még egy rövid ideig a politikában maradt azért, és kimondottan a városegyesítés ellen volt. Úgy látta, hogy
„Budának jövője általában nincs”, és csak hátráltatná Pest fejlődését, s annak kellene eltartania az elnémetesedett ikervárost, Pest-Budát.
Végül egészsége megromlott, visszavonult, és élete végén irodalommal foglalkozott, a skót Donald Mackenzie Wallace Oroszország című könyvét is lefordította. Nyelvrák következtében hunyt el 1882. január 7-én, a család tápiószentmártoni kriptájába temették.
Az ideges természetű, merev, gyakran vitába keveredő férfiról az a hír járta, hogy egyszer Széchenyi beszélgetés közben „kedves Móricomnak” nevezte, mire Szentkirályi ingerülten közbevágott:
„Én nem vagyok kedves, én keserű vagyok”.
Felvetették, hogy halála után nevezzék el róla az Ősz utcát, melynek 10-es száma alatt élt. Ám ezt akkor nem támogatta a Közmunkák Tanácsa, mivel „régi útcaneveket, különösen a melyek rövidek és jóhangzásúak, újakkal nem cserél fel”. A tisztelet jeléül inkább felajánlották, hogy a Tisztviselőtelep egyik utcáját nevezzék el róla, ez a mai Bláthy utca. A gyakorlatot a főváros ugyan helyesnek tartotta, mégis a belügyminisztériumhoz fordult, jelen esetben tegyenek kivételt: így az Ősz utcából mégis Szentkirályi lett, a Tisztviselőtelepen kijelölt utca pedig a Szapáry nevet kapta.
