Negyedik alkalommal rendeztétek meg a felettébb izgalmas, FCKN LOVE című kiállítást. Milyen koncepció mentén alakult a tárlat, található-e átfedés az elmúlt három és a mostani között?
Puskás Bea: Mivel egyrészt korábban rendkívül nagy érdeklődés mutatkozott a tárlat iránt, másrészt pedig a galériánkban az egyéni kiállítások a rendszeresek, emiatt indokolt évente egy nagy csoportos kiállítás megrendezése, ahol a galériához közel álló tehetségek és a galériától független, viszont szakmailag izgalmas művészek is bemutatkozhatnak.
Szerelem, szenvedély, az emberek életében megkerülhetetlen fogalmak a tárlat hívószavai. A huszonegyedik században milyen újdonság mondható ezekről az egyetemes fogalmakról a képzőművészet nyelvén?
PB: Az angolban a love jelentései között ugyanúgy megtaláljuk a szeretet, kedvelés jelentéseket is, mint a szerelmet. A tárlat kialakításában a szeretet és a szerelem közti egyensúly megtalálásával azt kívántuk elérni, hogy a látogatók könnyebben felfedezhessék a szeretet tárgyköréből a nekik szóló, személyes üzenetet.
Tomas Opitz: Véleményem szerint a szerelem mint olyan, többrétegű. Még a megnyitó előtt néztük meg Enyedi Ildikó Csendes barát című művét, ebben a rendező a film helyszínéül egy botanikus kertet választott. Egyik nyilatkozatában Enyedi kitért rá, hogy a helyszín kiválasztásában az játszott szerepet, hogy a botanikus kert az egyik legmagányosabb tér, annál is inkább, mert az ott élő növények nem természetes növénytársulások, akaratukon kívül, az ember által érkeznek oda. A film nagy hatást tett ránk, új távlatot nyitott, hogy igen, így is interpretálható a szerelem, a magányosság felől, azaz a szerelem és szeretet hiányából fakadóan.
Bemutatnátok egy-egy alkotót röviden?
TO: Változatos műveket állítottunk össze, ennek köszönhetően a művészlista is nagyon izgalmas lett, így nagyon nehéz egy-egy alkotót kiemelni. Talán, ha nagyon szükséges, akkor Martin Gábort és Martin Wandát mutatnám be két mondatban. Apa és lánya, akiknek munkásságát meghatározza a közös, egymásra reflektáló hang is. A bemutatott munkáik egy olyan gesztust jelenítenek meg, melyekben az időtlenség szimbolikája van jelen. A legidősebb kiállított művész Sóváradi Valéria, a legfiatalabb tavaly diplomázott a MOME-n. Az egyik alkotóval egy párizsi házibuliban ismerkedtünk meg, tehát a szerencsés véletlennek nem kisebb szerepe van az anyag összeállításában, mint a tudatos tervezésnek.
Mindegyik alkotó képzett művész, vagy találni köztük autodidaktát?
PB: A nemzetközileg jegyzett Juan Brenner guatemalai művész nem végzett művészeti egyetemet, önmagát képezte, nem is akárhogyan. Itthon a felsőfokú végzettséget igazoló papírt szigorúbban veszik, viszont külföldön azt tapasztaltuk, hogy a teljesítmény, az elszántság és a kreativitás számít.
A képek elhelyezésében ti is benne vagytok, veletek is párbeszédet alakít ki a koncepció?
TO: Azzal a kérdéssel fordultak hozzám a megnyitón, mondjam el, melyik kép a kedvencem. Jellemzően olyan érzelmi kapcsolatba kerülünk az alkotóval és a munkájával, hogy valójában mindegyik alkotásról elmondhatom, hogy a kedvencem, nehéz lenne választanom közülük. Mindegyikben van valami, ami bizsergéssel tölt el, magával ragad, megfog, bővíti a képről kialakult tudásomat. Bízunk benne, hogy rajtunk kívül a közönség is megtapasztalja ugyanezt.
Szerintetek a magyar társadalom hogyan viszonyul a szerelemhez, általában magához az érzelmekhez?
PB: Úgy vélem, hogy az itt élők rendkívül zárkózottak, és mindenféle pozitív megnyilvánulást elfojtanak magukban. Tavaly Szófiában volt az egyik legmeglepőbb élményünk, ahol a helyiektől csodás, a munkánkban megerősítő visszajelzést kaptunk a standunkról. Előtte Budapesten szerepeltünk egy sokkal erősebb standdal, és nagy távolságtartást, visszafogottságot éltünk meg a látogatók részéről. A gyűlöletkeltéstől a kirekesztésig komoly problémák nehezítik az országban élők életét, a mindennapjaikat, és sajnos ez ahhoz is leszivárog, aki próbál ezeken felülemelkedni, nem engedni, hogy a negatívum megfertőzze.
A mostani kiállításunk megnyitóján viszont mindenki érezhette az összetartozást, a másikért levést, az inspiráló közösségi élményt.
TO: Egymásnak lenni, hogy szándékosan utaljak a galéria nevére. Magyarországon sokan félreértik az összefogást, mint fogalmat, és a valaki ellen szerveződésként élik meg. A legcélravezetőbb összefogás a mindenkinek-legyen-jó élményét adhatná, anélkül, hogy valaki vereséget szenvedne, veszteséget élne meg. Például eredetileg úgy volt, hogy az egyik francia művészünktől két képet állítunk ki, végül egy munkája látható a tárlaton. Nem vette zokon, megtiszteltetésnek érezte, hogy gondoltunk rá. Itthon gyakori élményem az elégedetlenség, a semmi-nem-jó dehonesztáló állapota.
Talán a hálaérzetet hiányolod?
TO: Félre ne érts, nincs bennem olyan elvárás, hogy minden művész hálával forduljon hozzánk, de azt kell látnom, hogy mindenkit a kritizálás vágya hajt, és ez szörnyen hervasztó. Ha semmi és sehogy nem tetszik, miért nem csinálod jobban, tehetném fel ilyenkor a kérdést. Ez nekem nagyon furcsa, nehezen szokom meg. Megértem, és magyarázatként elfogadom, hogy maga a régió helyzete, az örökölt múlt, a történelmi traumák, az embereket megbénító, a kiteljesedésben akadályozó sok szorongás, lelki panasz, a társadalmi egyenlőtlenségek, a nem kimondott dolgok mind-mind növelik az itteni közegben a frusztráltság, az elégedetlenség érzését.
Nektek mi a védekezési stratégiátok a társadalmilag tapasztalható rossz közérzet ellen?
PB: Itthon és külföldön is a kultúrából merítünk erőt, folyamatosan keressük az inspiráló közegeket, helyeket, embereket. Máshogyan nem megy, máshogyan nekünk nem felelne meg.
TO: Venezuelában születtem, 23 éve élek Magyarországon. Beával szerencsésnek mondhatjuk magunkat, korábban olyan dolgokban volt részünk, hogy azok a mai napig megtartanak minket, tompítják az itteni frusztrációkat. Igaz, nem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolhatnánk, nem kevés kreativitást, találékonyságot kíván.
Legyen pozitív végkicsengése a beszélgetésnek. Említettétek, hogy jól sikerült a megnyitó. Ezenkívül még milyen visszajelzést kaptatok a közönségtől?
PB: A nagyobb képek nyilván hatásosabbak, jobban felkeltik a figyelmet, viszont mi úgy installálunk, hogy ne emelkedjen ki egy-egy mű, inkább egymást erősítsék, támogassák az alkotások. Erre a közönség is felfigyelt, nagyra értékelte a munkánkat, a fáradozásainkat. Változó volt, hogy kinek mi tetszett, melyik munka indított el benne valamit. Összességében nagyon jó, megerősítő visszajelzések érkeztek és érkeznek. A megnyitóra is sokan eljöttek, ez csodálatosan hatott, úgy gondolom, a FCKN LOVE egy sikeres találkozás eredménye lett ismét.
A kiállító művészek (betűrendben): Bohus Réka, Juan Brenner (Guatemala), Oleñka Carrasco (Venezuela), Cserbik Rita & Simon Holpert (Franciaország), Gajewszky Anna, Gál András, Jelen Ádám, Kacziba Andi, Cristina Kahlo (Mexikó), Kontha Dora, JF Julian (Franciaország), Major Ákos, Martin Wanda, Martin Gábor, Ayline Olukman (Franciaország), Plank Antal, Patel Rebelo (Portugália), Emeline Sauser (Franciaország), Rafael Serrano (Venezuela), Sóváradi Valéria, Standovár Júlia, Szabó Emma, Székely Dorka, Jesús Umbria (Spanyolország)
Fotók: Huszár Boglárka
