Annyit tudni lehet a józsefvárosi kezdetekről, hogy a régi Fazekasba járt. 

Nemrég volt osztálytalálkozónk, 21-en jöttünk össze öreg Fazekasos fiúk-lányok, ennyi maradt három osztályból. Most is eleven, nyitott, érdeklődő társaság, be nem áll a szájuk. Idén lesz a 65. érettségi találkozónk. De mesélek, mert hosszú a történetem. 

Nekem a világ közepe a Baross utca 125., minden út oda vezet és onnan vezet. Hároméves koromban költöztünk a Kálvária és az Orczy tér közötti házba. Apukám körzeti orvos volt, anyukém meg fogorvos a Ganz-MÁVAG-ban, később pedig több iskolának az iskolaorvosa. Az egész gyerekkorom a Józsefvárosban zajlott, 17 éves koromig, 1954-ig laktunk itt. Éltem a Vízivárosban és Óbudán is, most a Krisztinavárosban lakom, de ha kérdeznek, hol nőttem fel, Józsefvárost nem hagyom ki, mert büszke vagyok, hogy nem budai kislány vagyok. 

A szülei milyen emberek voltak? Az édesapját, Marek Antalt máig számontartják mint szépírót és orvos szakírót is. 

Mindkettő, ahogy Amerikában mondják, self-made man volt, aki önmagát csinálta meg. Felvidéki eredetű apai nagyapám állomásfőnök volt, akit ide-oda rakott a MÁV az országban. Losoncon szolgált az első világháború alatt, de Trianon után nem tette le a hűségesküt a csehszlovák államnak. Kirúgták, s nemsokára meghalt, apukám pedig, aki Magyarországon maradt, itt végezte az egyetemet, átszökdécselt a határon, ha az édesanyját akarta látni. Anyukám, a horvát származású Jezerinác Ilona Zágrábban született, de 14-15 évesen már Budapesten élt. A papám büszkén írta róla, hogy ez a nem magyar anyanyelvű lány négy év múlva tiszta kitűnőre érettségizett a VIII. kerületi Zrínyi gimnáziumban. Ő is az orvosegyetemen tanult tovább. 

A Fazekas előtt milyen iskolába járt? 

A Mária Terézia térre (ma Horváth Mihály tér), a mostani Fazekas földszintjén levő óvodába jártam, ám anyukém úgy döntött, jobb lenne, ha jó modorú kislány lennék, és beírattak a Sacré Cœur bentlakásos iskolájába a Mikszáth téren. Ez egy francia alapítású intézet volt nemesi kisasszonyok számára, ahol szépen tudtunk hajbókolni és a nővérekkel németül vagy franciául kellett beszélni, valami halálosan életre nem való nevelés folyt ott. Eleinte bejáró diák voltam, negyediktől azonban bedugtak bennlakónak, csak kéthetente láthattam az utca másik végén lakó szüleimet. A menekülést a rajzolás, a ragasztás és az olvasás jelentette, amivel megteremtettem a saját világomat. Anyukám elbeszéléséből tudom, sokat meséltem a barátaimnak és már négyéves korom óta olvastam. De ez a cudar bentlakásos élet – hogy az ember elszakad a szüleitől és játékaitól – vezetett rá, hogy idegen környezetben is felépítsem magam. 

A második világháború utolsó éveiben lett iskolás. 

Igen, légiriadó alatt, a Sacré Cœur pincéjébe tanultuk a 4-es számot is. Budapest ostromát azonban a Baross utca 125. pincéjében vészeltük át, ott éldegélt az egész ház. Gyerekként fogalmunk sem volt arról, mi zajlik fent, csak azt láttuk, félnek és időnként sírnak a felnőttek. Nekünk azonban maga a paradicsom volt, hogy a ház összes gyereke odazsúfolódott, mert óriásiakat játszhattunk. Amikor feljöttünk végre, megláttuk a lebombázott házakat, és megéreztük az édeskés hullaszagot, amiről nem tudtuk, mi az. 

Anyám hősiesen állt helyt a háborúban. Apámat katonakórházba rendelték, ő viselt egyedül gondot ránk a bátyámmal, de orvosi esküjéhez híven, bombázás közben is szaladt a házak mellett, ha beteghez hívták. 

Később a szomszéd kisgyerekes anyukával jártam sétálni, s útirányunk általában a gyönyörű Golgota tér volt. A dombon kis kápolna, három kereszt, oda vezettek a stációk, a barokkos kis építmények domborművekkel, amiken a nénik mezei virágokat tettek az alakok kezeibe. 

Józsefvárosban olyan fantasztikus biztonságban éreztem magam, hogy azóta se. 12-13 éves koromtól kezdtem színházba járni a régi Nemzetibe a Blaha Lujza térre, de apukámnak csak egyszer kellett elkísérnie, mert soha senki le nem szólított, molesztált. Akkoriban még tehenet tartottak a Kálvária utcában, a háború után is oda jártunk tejért. A Dreher-gyár söröshordós kocsijai előtt nagy mecklenburgi lovak csattogtak a kövön a szőrös lábukkal, a többi ló pedig ott lakott a Kálvária és Illés utcai földszintes házakban. 

A háború után nem sokáig járhatott egyházi iskolába. 

Maga az intézmény elavult volt, de ragyogó emberek is voltak a Sacré Cœurben. Például a tündéri apáca, Margaret Sommer, maga is tehetséges rajzoló, ő elfogadott és bátorított, hogy rajzoljak én is. 49-ben, az államosításkor átkerültem ebből a befőttesüvegből a Csobánc utcai általános iskolába. Olyan volt ez, mint egy trónfosztás. Egyrészt klassz volt, hogy a valódi életbe csöppentem, másrészről annyira döbbenetes és ismeretlen volt az a gyerekközösség, itt találkoztam Józsefvárossal igazán. Itt éltük meg a Rákosi-rendszer minden szörnyűségét, a rossz minőségű egyentankönyveket például, amiket a gyönyörű, színes tankönyveink helyett kaptunk. 

A mi nemzedékünk kettős tudattal élt. Tudtuk, hogy amit otthon mondanak, abból egy szót nem szabad elárulni az iskolában. Jártunk vasárnak misére, de az is rejtegetni való dolog volt. Eleinte sokszor voltunk a Mária utcai Jézus Szíve templomban, mert az közel volt a Sacré Cœurhöz, de később inkább a közeli Jó Pásztor nevű kápolnába jártunk a Kálvária térre. Elbűvölő hely, lakásokból alakították ki, alacsony mennyezete van, és előtte egy kis harangláb áll, ami még most is megvan. 

De akkoriban Lenin, Sztálin, Rákosi volt a szentháromság. Misztikus élményben köszönt ez vissza a 60-as években. Egyedül gyalogoltam hazafelé éjjel, s mint egy jelenés, a szél lehozott egy papírlapot, és lerakta elém. Megnézem, hát Sztálin apánk! Megérkezett a mennyből. 

A Csobánc utcában nagyszerű magyartanárnőnk volt, aki színházi előadásokat rendezett. A Ganz-kolónia művelődési házában adtuk elő a Walesi bárdokat, amihez én készítettem el Edward király lakomájához a csirkét papírmaséból. 

Akkor még nem bábozott? 

A bábszínházzal csak 17 évesen találkoztam. Olvastam egy kis könyvet, amiben az állt, aki nem szereti a bábokat, nem érdemli meg, hogy éljen. Mi a fene? Csináltam hát egy hülye kis kesztyűsbábot, és kész voltam: magamnak játszottam és a szomszéd gyereknek. Parasztfiúcska volt a báb, mint a János vitéz, a mellényét két ujjammal tudtam fel- és levenni. Ettől a figura olyan okos lett, a gyerek megőrült érte. Rájöttem erre a nagy csodára, azóta is imádom.   

És utána jöttek a fazekasos évek. 

A Fazekas gimnázium akkor még a Rigó utca mellett volt, csak sokkal később egyesült a Horváth Mihály téri iskolával. Jó nevű bencés fiúgimnáziumból államosították, és lányok akkor jelentek meg a szent falak között először, amikor mi odakerültünk. Három osztály indult, egy fiú reálosztály, egy lány humánosztály, és egy vegyes osztály, egy csoda volt, hogy fiúkkal együtt járhattunk. Kétharmad fiú, egyharmad lány, ami állítólag ideális arány ahhoz, hogy működjön egy közösség. A középső padsorban ültek a lányok, jobbról-balról a fiúk. Eleinte úgy néztük a őket, mint a kis vadállatokat, amik egymást csépelik. Hogy fogjuk ezt kibírni? Ebből aztán olyan szoros kötődés lett, ami a mai napig tart, mert ők a maguk fennhatósága alá tartozónak véltek minket. 

A Fazekas jó légkörű, szabad iskola volt, három tanárunk is volt Eötvös-collegista. Volt ott is egy csodálatos magyartanárnőnk, Lukács Magda, de a legnagyobb sláger az osztályfőnökük volt, Nagy Miklós. Ő volt életünk nagy emberi példaképe. Ragyogóan tanított, a matekot miatta szeretem még ma is. Tartása volt, úriember, aki magázta a tanítványokat. Nem dumált velünk, nem jött családlátogatásra sem, mégis olyan osztályfőnöki jellemzést írt – nem tudtam, hogy ennyi mindent tud rólam, jót és rosszat –, amit legszívesebben fennen lobogtatnék, csak röstellem, mert rólam szól. De hogy milyen óriási pedagógia személyiség volt Nagy Miklós, csak az érettségi után tudtuk meg. Kiderült, hogy Nyugat-Európában tanult, a szeghalmi református gimnázium létrehozója volt – ma szobra van Szeghalmon –, és rajtunk kívül még rengeteg tanítványa van mindenfelé a világban. 

Képek: Huszár Boglárka, Fortepan