A halál kérdését tabunak tartják, ez a közkeletű álláspont is. Magányosan, a kórházban halnak meg a legtöbben, a gyászmunka is nehézkes, mindenki magába fordul inkább. Nekem mégis úgy tűnik, hogy a járvány ezen valamit változtatott, a környezetemben szinte naponta fordul elő haláleset, és minderről beszélünk is. Biztosan tabu ez?
Visszakérdeznék, miért is érzi pontosan úgy, hogy nem tabu?
Talán azért, mert a családi tragédiák miatt közelebb kerültünk a témához, beszélünk is a másik hiányáról, a gyászról, misén voltunk, gyászvacsorán, nem csak a halottak napja miatt. Vagy előkerültek családi dokumentumok is, és ha nem is jókedvűen, de megemlékezünk…
Akkor Ön szerencsés, mert jó a családja, és foglalkoznak mindezzel. Sajnos sok régi hagyomány eltűnt, ami a halálesetekkel volt kapcsolatos, de a halottak napja megmaradt. Talán tényleg túlzás azt állítani, hogy a halál tabu, hiszen egy-egy betegség, kórházi kezelés kapcsán megjelenik a téma, közelebb kerülünk hozzá. De az, hogy az életvéggel nem tudunk mit kezdeni, az az itt maradók életminőségét is rontja. Amiben mi segíteni tudunk, az az információk megosztása. A halálesetek körüli hiteles információkhoz nagyon nehéz hozzáférni, még ha valaki tudatosan utána is megy ezeknek. Összegyűjtjük a területek szakértőit, és összeírjuk, hogy milyen döntéseket lehet és kell meghozni. Ha valaki megkeres bennünket, nem köntörfalazunk, hanem konkrét segítséget nyújtunk, például ha valaki felhív bennünket, hogy anyukáját kiadják a kórházból, és mit lehet tenni, mondjuk egy Hospice-házban kezelni, akkor konkrét tanácsot tudunk adni. De segíthetünk a temetkezés körül, ha valaki nem hagyott konkrét végrendeletet, vagy az örökség jogi kérdései körül, vagy akár az ügyben, hogy az életvég közeledtével valaki arról rendelkezzen, hogy a bankszámláját, illetve a bankkártyáját ki kezelheti. Mi is egyre többet tudunk, ezt tudjuk megosztani, mert többnyire a jogainkat sem ismerjük, noha ezek létező jogok.
Ez egy budapesti alapítvány, de feltételezem, hogy vidéken, falun más a helyzet, tehát egy fővárosban, egy nagyvárosban egészen más lehet a halálhoz való (nem) viszonyulás?
Igen, talán vidéken még földközelibb a halál, még végigkísérik a haldoklót az útján. Régebben természetes volt, hogy a szülővel elmegyünk a kórházi kivizsgálásra, vagy látjuk, hogy demens lett a nagymama, és ezzel a kérdéssel kezdünk valamit.
Mennyire tudunk elkülöníteni három, egyébként összefüggő dolgot, mert végül is ott az életvég, aztán a halál mint esemény, s ami ránk marad, a gyászmunka? Ez három külön dolog, vagy egy folyamat inkább, amire készülnünk kell, akár saját magunk, akár a hozzátartozók esetében?
Igen, ezeket el lehet különíteni. Az életvéget a legnehezebb megfogni, mivel egy egészséges embernek is szembe kell néznie az elöregedéssel. 75 éves kortól számít valaki idősnek, legalábbis a WHO besorolása szerint, és aztán 90 éves kor felett kezdődik az aggkor, tehát a szakaszokat különféleképpen határozhatjuk meg. A lényeg, hogy a halálunk napját úgysem tudjuk, de az a véleményünk, hogy minél előbb gondolnunk kell rá. Tisztában kell lennünk a jogainkkal, a kötelességeinkkel és a lehetőségeinkkel is. Egy középkorú embernél is diagnosztizálhatnak halálos betegséget, amikor kiderül, hogy hat hónapja vagy egy éve maradt hátra, az mindenki helyzetét megkönnyíti a családban, ha erről beszélnek, és nem tabu a téma.
A járványhelyzet nyilvánvalóan megváltoztatott sok mindent, még személytelenebbé vált a halál?
Igen, hiszen elbúcsúzni sincs mód a covid-osztályokon sem. Az orvosok és az ápolók viszont erejükön felül teljesítenek, legfeljebb telefonon tudják megoldani a búcsúzást, de hát ez is sokszor napokkal korábban történik meg, amikor a beteg még tud beszélni. A holttest megtekintésére is csak nagyon különleges esetben kerülhet sor.
Az alapítvány régebb óta működik, tehát nem a járvány miatt jött létre. Miben más a „normális” időszak?
Az alapítványunknál más a helyzet, hiszen a műhelymunkákon tudunk foglalkozni a végességgel, és aki nem tagadja, nyugodtabban távozik, és rá tud tekinteni az életvégi döntésekre. El tud gondolkodni azon, hogy otthon, a szerettei körében szeretne-e meghalni, vagy inkább kórházban, pont azért, hogy ne rójon plusz terhet a szeretteire. Át tudja tekinteni azt is, hogy mi az érték, mi a fontos az életében. Jobban figyelhet a családjára, vagy akár az egészségére is, hiszen az életvég nem egy azonnali pillanat, és kellő odafigyeléssel tovább is élhet. Kiderül az is, hogy kik számára a fontosak, a családtagok, a barátok, akikkel újra minőségibb kapcsolatot építhet ki.
Mi a módja annak, ha valaki kapcsolatba szeretne lépni az alapítvánnyal?
Nagyon kevesen vagyunk, s mind önkéntesek, de a honlapunkon – www.eletveg.hu – számos információ megtalálható. A legtöbben a konkrét gondjaikkal, kérdéseikkel találnak meg bennünket. De az életvég nem csak a halálról szól, akadt olyan eset is, hogy egy idős úr nagyon tudatosan készült az élete utolsó éveire, többször elment az idősek otthonába, több helyre is, hogy feltérképezze azokat. A saját iratait is intézte, ő egyébként egy egyetemi tanár volt, de mindenre ügyelt, hisz hátra akarta hagyni a dolgait. Nem csak a papíralapúakat.
Korábban mindenki a családi fényképek, kézzel írott levelek átnézésével gyászolt. Mi a helyzet a – nevezzük így – digitális örökségünkkel? A jelszavakkal, az e-mailekkel mi is legyen? És mennyire korrekt dolog más számítógépében kotorászni, ha talán nem is nekünk szánta az üzeneteket, a fájlokat?
Ezek szintén fontos kérdések. Egyfelől az elhunyt után maradhatnak kötelességek, a számláktól kezdve az örökségi ügyekig, és ezeket érdemes biztosítani, tehát a jelszavakat is megosztani. Ki kell a szándékunkat nyilvánítani, hogy itt és itt fogjátok megtalálni a hozzáférést, az adatokat, mondjuk a biztosítás lementett kötvényeit. Vagy az e-mail-fiókomba majd így tudtok belépni, de kérlek, hogy a blogomat hagyjátok és töröljétek. A telefonunk is tele van fényképekkel, és gondolhatjuk azt, hogy azok majd vigaszt nyújtanak, de nem biztos, hogy végül mindent szeretnénk megosztani, hiszen ezek teljesen személyes dolgok. A szándék kifejezése a legfontosabb, hiszen akadhatnak ciki dolgok, amik csak rólunk szólnak, csak nekünk fontos. De az ilyesmire az életvégtől függetlenül is gondolni kell.
A járvány miatt sokszor csak a közösségi oldalon tudjuk meg véletlenül, hogy egy ismerősünk meghalt, és kissé bizarr is egy Facebook-bejegyzésből megtudni, hogy valaki elhunyt. Ezt hogyan kellene kezelnünk?
Ezt a legközelebbi hozzátartozónak kellene kezelnie, akár egy hivatalos dokumentum bemutatásával. Ha az elhunyt erről nem döntött, neki kell lépnie, hogy emlékoldalt készít-e vagy milyen más módon kezeli mindezt. De éppen a Facebooknál lehetséges, hogy megadunk egy hagyatéki kapcsolattartót, kérhetem, hogy majd szűnjön meg az oldalam vagy emlékoldalként maradjon meg. De a közbenjárás ekkor is szükséges, és ezért kell erről is előre gondolkodni.
Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért foglalkozik ezzel a témával? Mert az egy dolog, hogy nem tabuként kezeljük a kérdést, de professzionálisan minden nap ezzel foglalkozni mégsem lehet egyszerű…
A családomban történtek tragédiák, de sokat segített, hogy már jártam Hospice-házban, és amikor a kórházban ültem a szerettem mellett, akkor hirtelen rádöbbentem, hogy mennyit segítettek nekem a betegek a tapasztalataikkal, és nem rémültem meg, hogy valakiből cső lóg ki a kórteremben. Három és fél éve halt meg a férjem, 43 évesen daganatos betegségben, és másfél évig volt beteg. De akkor már benne voltam az alapítványunk sűrűjében, és kezdetben még azt hittük, hogy meg fog gyógyulni, és az utolsó fél évben derült ki, hogy nem. De nálunk megtörtént az az utolsó héten, hogy egy húszperces beszélgetés során meg tudtuk tárgyalni, hogy mit s hogyan szeretne. És jó, hogy ez csak húsz perc volt, mert úgy éreztem, kínzom azzal, hogy mivel mi legyen, milyen adatot hol tudok megtalálni. Az alapítványi pszichológus is segített, hogy legyen egy sorvezetőnk. Az is sokat segített, hogy a férjem elmondta, hogy fontos számára, hogy a legkevesebb fájdalmat élje át, továbbá arra is ügyelt, hogy valaki legyen mellettem, aki segít. Persze, ilyenkor az ember nem is tudja, hogy peches-e, vagy épp szerencsés, hogy az elkerülhetetlent mégis így át tudtuk vészelni. A sors ezt adta, de a tapasztalatokból próbálok visszaadni valamit. A gyászfeldolgozásban pedig nem csak az egyéni pszichoterápia segíthet, hanem a sorstársi vagy professzionális csoportok is. Mi néhány sorstársammal csináltunk egy zárt Facebook-csoportot, ahol fiatal özvegyek vannak (férfiak és nők), s megosztjuk egymással a gondolatainkat – már 165-en vagyunk alig egy év alatt. Már csak az is segít, hogy megbeszéljük egymással a leghétköznapibb bajainkat, például hogy rossz napom van, pusztán ennyi. És nem mondjuk, hogy most már engedd el a gyászolást, éld tovább az életed, hanem egyszerűen meghallgatjuk egymást, és értjük is, hogy a másik miért rosszkedvű, és simán megvigasztaljuk egymást. A kérdésre válaszolva, először szimplán érdekelt, aztán viszont nem tudtam nem foglalkozni a témával, de igyekszem mindig épülni, fejlődni minden tapasztalatból.
