A nyolcvanas évek első felében olykor akár a börtönbüntetés kockázatát is vállalnia kellett annak, aki punkzenekarával lépett fel nyilvános helyen. Miután így elvették a kedvemet tőle, hogy klubok színpadán szidjam a rendszert, zenekarommal inkább bekopogtattunk a Magyar Rádió épületébe, de nem a Bródy Sándor utca felől, hanem a hátsó bejáraton.

Előtte persze lefizettünk néhány hangmérnököt, akik jó pénzért vállalták az illegális hangfelvétel elkészítését, és egy péntek este meg is jelentünk a Múzeum utcában a hátsó kapunál, amelyen a szintén lefizetett portás be is engedett. Egyetlen éjszaka alatt hét számot vettünk fel a punk műfajában szokatlanul jó hangminőségben, hogy aztán azok kazettákon terjedjenek, amíg a zenekar néhány tagja sorkatonaként vonult illegalitásba, jómagam pedig Miskolcra költöztem egy évre. Nem sok jóra számíthattunk azok után, hogy egyik számunkban közvetetten ugyan, de kézigránát elhajítására szólítjuk fel a hallgatót.

A nyolcvanas évek második felében már jóval kedvezőbb volt a helyzet, de még ekkor is hosszú évekre voltunk attól, hogy a Bródy Sándor utcától egy sarokra megnyíljon a Tilos az Á, ahogy a Fekete Lyukra is várni kellett még pár évet. Addig is be kellett érnünk azzal, hogy 1986-87 táján a Somogyi Béla utcában egy pinceklub vállalta a kockázatot, hogy punkzenekarokat léptessen fel.

A kockázatot ekkor már nem is a rendőrség jelentette, sokkal inkább a skinheadek látogatása nyomán kirobbanó tömegverekedéstől tarthattak joggal a szervezők. A skinheadek ugyanis nem szerették a punkokat, és ha nagyon unatkoztak, ami gyakran megesett, képesek voltak csoportosan megjelenni egy punkkoncerten. Megtermett emberekről beszélünk, közülük egy is elbánt három-négy punkkal, ha verekedésre került a sor.

Márpedig ezek a fiúk nem másért jöttek punkkoncertre, mint verekedni. Megálltak karba font vagy zsebre tett kézzel a klub hátsó falánál, és csúnyán néztek. Nem foglalkoztunk velük, de amikor elkezdődött a koncert, és beindult a tánc, melynek pogó a neve, óhatatlanul előfordult, hogy néhány pogózó akarata ellenére is rálépett valamelyik skinhead lábára. Keringőnél vagy más hagyományos társastáncnál senki sem üti le a párját, ha az véletlenül rálép a lábára.

Nem így a pogónál. Elég volt, ha egyetlen punk rátaposott véletlenül egy skinhead lábára, máris kirobbant a tömegverekedés, ahol néha előkerült a könnygázspray is. A harc kimenetele kétséges volt, de abban mindenki biztos lehetett, hogy a koncert ezzel véget is ért. Ezért aztán egy idő után azon ment a vita, hogy a fellépő zenekarok közül ki játsszon elsőnek, mert aki előzenekarként állt színpadra, annak maradt némi esélye, hogy legalább néhány számot előadjon, a többi zenekar viszont aznap hiába jött le, a fellépésük elmaradt.

1990-ben aztán végre megnyílt a legendás Tilos az Á. A Szentkirályi és a Krúdy utca sarkán a hetvenes‒nyolcvanas években még a Bakony étterem működött, ami egy teljesen átlagos szocreál vendéglátóhely volt, akárcsak a Futó és a Kis Stáció sarkán a Mátra. Így utólag nehéz kideríteni, miért ihlette meg a Kelet-pesti Vendéglátóipari Vállalat névadó szülőit az ország földrajza, mert a Baross utcán, nem messze a Szigony sarkától ott volt még a Tisza presszó is.

Ennél sokkal fontosabb, hogy féllegálisan már 1989 novemberétől látogatható volt a Tilos az Á, ami hivatalosan 1990 januárjában nyitott meg, hogy éveken át játsszanak itt jobbnál jobb zenekarok a hét minden napján, ami akkoriban ritkaságnak számított. A Tilos az Á-ra nem a rendőrség, még csak nem is skinheadek jelentettek fenyegetést, hanem a korabeli konzervatív sajtó, amely mindenáron bűntanyának, drogosok dagonyájának kívánta beállítani a helyet.

Emlékszem egy korabeli riportra, amely valamelyik jobboldali napilapban jelent meg a kilencvenes évek elején. Gátlástalanul összehazudtak mindent arról, hogy mi folyik itt a föld alatt, a pince félhomályában, és a cikkhez illusztrációként egy olyan fotót mellékeltek, mely egy injekciós tűt ábrázolt. Az újságíró az írás végén a pokol bugyraiból magát a felszínre küzdő túlélőként megjegyzi, hogy hűvösen csillannak a holdfényes éjszakában a piarista gimnázium ablakai. Igen, már akkor is ilyen kifinomult stílusban harcoltak a népben és nemzetben gondolkodó tollforgatók az egészséges magyar néplélek megmentéséért.

A Tilos az Á nemcsak azért volt jó hely, mert akkoriban nem volt hozzá hasonló az egész városban, hanem elsősorban azért, mert arra tévedhetett az ember a hét bármelyik napján, és sosem tudott hibázni, mindig talált a Tilos az Á-ban valami hallgatható zenét, amin az esetek többségében élő zenét kell érteni. Este hét körül gyakran egy francia vagy német vagy belga vagy szerb zenekar pakolt befelé, hogy játszanak egy jót a pincében, és másnap álljanak is tovább. A nevüket sem előtte, sem utána nem hallottam, de arra még harminc év után is tisztán emlékszem, hogy jól játszottak.

Nyilván nem a konzervatív sajtó lejárató kampányának köszönhető, hogy a kilencvenes évek közepén bezárt a hely. Ennek sokkal prózaibb okai lehettek, de hogy melyek voltak azok, aligha fog már kiderülni, ahogy nincs magyarázat a Kelet-pesti Vendéglátóipari Vállalat névadóinak vonzódására sem Magyarország hegy- és vízrajzához.

Itt olvashatóak a korábbi Borongó-írások

Nyitókép: Urbán Tamás / Fortepan